Holnemvolt krónika

Gondolom már egyik képzelet beli olvasóm sem emlékszik Ármin manóra. Nem baj. A lényeg, hogy a hétvégén ismét visszatértem kissé elhanyagol teremtményemhez. Úgy döntöttem,  hogy ha történetei valaha napvilágot látnak, Holnemvolt krónikák címen akarom látni a könyvesboltokban (hát nincs jó humorérzékem? :D). Ez pedig egy részlet lenne az első kis történetből, amely a Holnemvoltnak nevezett manóország történetének egy részét nutatná be:

 

Manólegenda

 

...De hogy szavam ne feledjem,
épp egy történetbe kezdtem
Holnemvolt királyairól.
A történet pedig így szól:
Régen még nem manók járták
e szép ország kilenc táját.

 

Kilenc részre nem is oszlott,
csak kettőre, de mi ott volt,
nem nevezhető békének,
nem volt akkor ily szép élet,
mert népei hadban álltak,
békességet nem találtak.

 

Töpország és Tündérország
lakói egymást átkozták
ekkortájt a földön, hol ma
a koronát kilenc hordja.
Ott akkor csak két király volt,
békés földnek mégse látszott.

 

Állandó háborúk dúltak,
mivel Törp és Tünde úrnak
tájból négy-négy jutott csupán,
mert a felosztáskor bután
a táj, hol most Manó az úr,
meghagyódott gazdátlanúl.

 

Mindkét úrnak e táj kellett,
így ragdt törp, s tünde fegyvert.
Éveken át ezért vívtak,
megegyezni csak nem bírtak,
mert ha egyszer egy nyert catá,
másszor megverette magát.

 

Kérdezné most az olvasó:
E mesében hol a manó?
Erre én csak úgy felelek:
Törp úr egyszer bált rendezett,
mert akkor töprsereg győzött.
A történet itt kezdődött.

 

Ugyanis a fényes bálra
beszökött Tünde úr lánya
kémkedni a törpök után,
akkor még azt nem is tudván,
hogy a mulatság végére
kémkedni nem lesz ínyére.

 

Mert amint belép a bálba,
felkérik az első táncra,
majd a többire is sorra.
Az estét végigtáncolta,
nem is sejtve ki a párja:
Törp úr egyszem fiacskája.

 

Azt ugye kár is mondanom,
másnap a két birodalom
őket akárhol kereste,
a két fiatalt nem lelte.
Megszökött a törp, s a tünde
egy párként  elmenekülve.

 

Ketten oly helyre költöztek,
hol tündéknek, se törpöknek
keze őket el nem érte:
be, az Álmok Erdejébe,
a Valóság határára,
s nem leltek többé a párra.

Ha már Holnemvolt, szerelem és viszály...:D

Kivételesen nem vers

Minden ott kezdődött, hogy eszembe jutott egy karácsonyra kapott koncert DVD, amit azóta sem néztem meg. Talán mert már nem is érdekel annyira. De ma este kedvet kaptam hozzá. A DVD tokján lévő aláírások egyike alatt lévő rajz kusza vonalai pedig egy pár soros gondolatot ihlettek. Eredetileg magamról akartam írni és teljesen mást, de elragadott a képzeletem és végül egy tőlem szinte teljesen független fikció lett belőle. Nem azért töltöm fel, mert olyan jó lett. Sőt. Épp csak egybefüggő ,,faltól falig" történeteket nem nagyon szoktam publikálni, s nem árt a változatosság.

Egy dobozlakó búcsúlevele

A tinédzser éveimet egy cipősdobozba zártam, amikor elköltöztem otthonról. Jól emlékszem arra a napra a sértődött szekrényekkel, melyek mintha értetlenül tárnák szét ajtóikat, üresen, méltatlankodva bámultak rám. Emlékszem a szőnyegre a jól ismert foltokkal. A padló karcolásaira, a tapéta hibáira és a kis foszforeszkáló csillagokra a plafonon. Egy pillanatra az volt az érzésem, be kell fognom a fülemet. A szoba minden egyes négyzetcentimétere szinte üvöltötte az arcomba a maga történetét. Szinte minden holmimat kipakoltam már ekkor. A legnehezebb a Csodafal felszámolása volt. Poszterek, autogrammok, karszalagok, újságkivágások, fényképek, prospektusok, belépőjegyek. Azt hittem, az első darab levétele lesz a legnehezebb, de nem így lett. Fogalmam sincs, mikor kezdtem el sírni, vagy hogy mikor jött be anyukám és kezdte el ő is  hullajtani régóta visszafojtott könnyeit, csak azt tudom, hogy mikor rátettem a fedelét a cipősdobozra, amibe a hosszú évek alatt felhalmozott fecniket tettem, s felpillantottam a csupasz felületre, úgy éreztem, mintha kíméletlenül kitépték volna a szívemből az elmúlt öt évemet. Mintha nem húsz éves lennék, hanem újra az a tizennégy és fél éves csitri, aki izgalomtól kipirult arccal rángatja le magáról a harmadik felpróbált szerelést is, mert fogalma sincs, mit vegyen fel élete első koncertjére. Az első igazi, élő, hangos koncertjére, ahol végre élőben is meghallgathatja a Nagy Bálványt, akiről barátnője annyit mesélt neki. Megint eszembe jutott mennyit álmodoztam rajta, hogy rajongásom valamelyik egyszer észrevesz. Hozzám szól, a nevemen nevez, vagy csak megpróbál üzenni nekem valahogy.

Ha valamire nagyon emlékezni akarok, megpróbálom beszívni az eseményhez köthető tárgy illatát. A cipősdobozban nem volt kellemes illat. A karszalagok egy része volt, hogy fél évig rohadt a csuklómon. Azt terveztem, hogy egyszer, amikor saját gyerekeimnek mesélek a tinédzserkoromról, előveszem a dobozt és megmutatom nekik a tartalmát. De az élet másképp akarta. Mire betöltöttem a negyvenet, s hosszú agykor aranyszőke hajamban napról napra egyre több ősz szálat fedeztem fel, világossá vált számomra, hogy egyedül maradtunk. Én és a munkám. Én és a kutatásaim. Én és a doktori címem. Soha nem gondoltam volna, hogy képes leszek a munkámat a család elé helyezni. A család hiánya sokszor tudatosult bennem, de a legfájóbb Bence esküvője volt. S nem az volt a legrosszabb, hogy elegáns ruhámat felpróbálva először vettem komolyabban észre, mennyire megereszkedett egykor feszes fenekem és mellem, hanem elnézni a húgomat, mint örömanyát. A büszkeségét, az elégedettségét, vagy egyáltalán csak azt, ahogy Bencére nézett. Ekkor már biztos voltam benne, hogy egyedül fogok meghalni. És ezért a világot hibáztattam. Főként a családomat.

Ötvenöt éves koromra nagyjából mindenkit elmartam magam mellől. Pár év múlva meggyőztem magamat, hogy nem én tehetek róla. Mire betöltöttem a sátán számát, rettenetesen meghíztam, s volt, hogy hetek teltek el úgy, hogy nem beszéltem senkivel. A húgom már el sem hívott anyám temetésére.

Mire egy labori baleset miatt elszenvedett sérülés következményeképpen nyugdíjba kényszerültem, tökéletesen értelmetlennek láttam a világot. Az egész napos semmittevés és az egyedüllét közös erővel olyan érzelmeket váltott ki belőlem, melyekről azt hittem, hogy már azok érzésének képességét is elvesztettem. Hosszú évtizedek után most először vettem a kezembe régi CD-imet. Milyen nevetségesen hangozhat a CD rövidítés most egy zsenge korú olvasómnak. Már én is alig hittem el, hogy olyan régiséget tartok a kezemben, mint egy CD. Úgy rémlett, hogy volt egy régi lejátszó a padláson. Két nap kellett hozzá, míg összeszedtem minden erőmet és fájós lábam ellenére felmentem érte. Ekkor találtam rá újra a cipősdobozra. Mikor megéreztem az állott papír jellegzetes illatát, úgy éreztem magam, mintha itt felejtettek volna egy fél évszázaddal ezelőttről. Mintha semmi sem változott volna az elmúlt évtizedek alatt és anyukám mindjárt belépne, hogy velem sírjon, látva a régi emlékeket. Mikor elkezdtem kirakosgatni magam elé a képeket, olyasmi történt, amiről már teljesen elfelejtettem, hogy milyen érzés. Sírva fakadtam. Könnyeimben benne volt mindaz a fájdalom, amit én okoztam másoknak az utóbbi időben. Mindaz a reménytelenség, melyet a család hiánya keltett bennem tudat alatt. Újra érezni véltem a feltétel nélküli rajongást, ahogy végigpillantottam a képeken. Azok az emberek már mind halottak voltak ekkor. Elözönlöttek a történetek, melyeket egy-egy fecni mesélt nekem. Már fogalmam sincs, mikor vettem észre azt a kis számjegyet az egyik aláírás alatt, de tudom, hogy utána lázasan keresgélni kezdtem a többi vele aláíratott képet. Nagyjából tízet találtam, ezek közül hét darabon volt szám. Az egyiken három, a másik haton egy-egy. Időrendi sorba rendeztem őket.

Be kell látnom, felesleges volt egy oldalt leírnom, de világ életemben hatásvadász típus voltam. Hiszen ez csak egy búcsúlevél. Bár tudnám, kinek… Egy ilyesmiben meg kéne neveznem az okot, hogy miért tettem. Legyen hát. Önnön figyelmetlenségem miatt, melyet több, mint hatvan évvel ezelőtt követtem el. Mert, ha nagyon teátrálisan akarok fogalmazni, minden másképp történhetett volna. 

Egy telefonszám volt az…

Alkalomadtán majd rajzolok

Hű, szapphói strófa...

Életem egyik legborzalmasabb verse. Najó, a múltkoriakat lehet, hogy nem múlja alul. Meg talán a másfél éve írt "dalszövegeimet" se. Egyik nap kitaláltam, hogy órán egy szapphói strófában írt költemény megírásával pörgtem fel padlón kalapáló pulzusomat. Megpróbáltam utánozni a régi rajongva-depizve-szerelmes verseim stílusát. Mint olvashatjátok, nagyon nem jött össze...

Csinált vers

Én megérzem minden egyes sebemben
két kezed. Át-átölel és szemedben
látom: úgy forr, lángol a lelkem. Égve
nézek az égre.

M'ért maradsz mégis velem így a rosszban?
Nem szeretsz engem. Hiszen én, ha voltam
bármi is számodra, az, azt hiszem, hogy
nem lehetett sok.

Csak csinált lény vagy, s ez a rég nem élt kis
élet álmomdból faragott. De mégis
csak terád vágyom, te, csinált szerelmem
itt, eme versben.

Tollrajz, azért néz ki ilyen szerencsétlenül.

Ja, amúgy meg szinte idevágó kép. Szinte...

Instant álmok, Lovasi, egy bombanő és egy katona...

...avagy vicces barátnőim vannak.  Az itt olvasható se füle, se farka, világlegrosszabb versek egy barátnőm által kreált játékból születtek. A játék lényege, hogy valaki mond egy szót. Én azzal írok egy bármilyen verssort. Ha szólok, hogy megvagyok, kapok egy újabb szót, amit a következő sorba kell beleépítenem. És így tovább, amíg nem ítélem késznek a verset.
A kép saját és max 2 ponton kapcsolódik ide: unalomrajz (a fizikaóra-eresztésből) és boloooooooond :D

A következő sorrendben készültek (a beépítendő szavak aláhúzva):

Álom rét

Poharamban instant ámok.

Viráguk, ha rád találok,

tenyeremben nyílik egyre,

puha szőnyeget képezve.

Mosolyod napsütésében

cukornád is nő e réten.

Árnyékában Jókedv lapul.

Kabátcsuklyát hord kalapul.

E réteken áll az óra.

Füve puha, mint piskóta.

Takaróként rajt' virág nő.

Itt nap süt, nem kell esernyő.

Fűcsomói illatoznak,

fehér virágba borulnak.

Itt feketét nem látsz soha,

s e hely nem aszály otthona.

(itt a száj szó volt megadva, de csak így sikerült beépítenem. Vajon ez csalás?)

Réka-féle marhaság

(oké, ez rettenetes lett. De tényleg. Ráadásul befejezni sem tudtam, a soráthajlásokkal meg külön rábasztam.

Fura ember a Lovasi.

Ő lámpaburát hordani

sem szégyell, s Milka csoki

nála a szemüvegtoki

dísz. De Szuperréka,

aki Teletubbie néha,

Túró Rudi papírjából

csinál díszt, de raiátor

hőjére, tündércicáim,

megolvad...(hála az égnek, kicsöngettek)

Gésa

Bárcsak felhívhatnám egyszer telefonon!
De szavaimat papírkosárba dobom.
Hiába éhezem látását oly mohón,
itthagyott képét én megnézni nem fogom.

Szempillája rácsa így is börtönben tart.
Szállnék, mint egy pille, de két szárnyam elhalt
parfümje szagától, mi rámhozta e bajt.
Játékmackóm volt, mi éjjel orvul megmart.

Mellette rothadás ködfátyla tüll volt csak.
Bogárszeme olyan, mit csak tigris hordhat.
Erejét leírni, hiába fog tollat,
bármíly selymes szava, halandó nem szólhat.

Túlélő

Hová tűnik a hang, ha a szó már elszállt?
Gumiszagú éjszakában
a göndör füstöt nézve eszem ezen járt.
Fegyver súlya nyomta vállam.

Vörös folt ruhámon: a bűnök bélyege.
Furcsa tinta volt az érben.
Egek, mire képes az ember két keze...!
Bár rúzsban úsznék, s nem vérben!

Újratervezés

Volt egy régi-régi versem. Ha jól emlékszem, az Apróságok között olvasható, Altatós címmel talán. Mindegy. Meg igazából ez a vers is teljesen mindegy, csak idegesít, hogy régen jegyeztem be, úgyhogy felteszem. Szóval a lényeg az, hogy ez a kis középszerűség, amit alant olvashat a sosemvolt olvasótábor az annak a régi versnek a semmivel sem feljavított, kizárólag öncélú átírata. Egyik éjszaka készült asszem, de erre már nem emlékszem.
A rajz meg csakúgy :D Úgyértem, semmiben sem kapcsolódik a vershez. Egy dögunamas fizikaóra négyzetrácstalanított rajza. Lesz még több is ebből az eresztésből. Ebből raktam pl  a TTTB fordításhoz is.

Altató

Szívemben arcod,

ajkad a számon.

Csókba fullad most

a régi álom.

Kipihennélek,

lehunyom szemem.

Énekelj, kérlek,

altatót nekem!

És míg a dal tart,

kulcsold át szépen

vékony nyakamat!

Szorítsd és végem.

Fülemben dalod.

Már nyugodt álmom.

Nem vagyok halott,

a Semmit járom.

Ja, igen, tollrajz, azért ilyen béna :D

Kezdenék megkomolyodni?

Zsinórban ez a második egész komoly üzenettel rendelkező versem (ha-ha-ha-ha...már megint költőnek képzelem magam. De aranyos...). Szokásos éjszakai termés (bár már kb. másfél hetes), amikor eszembe jut egy gondolat és a magam zilált módján végigviszem, aztán másnap reggel szépen összerendszerezem őket úgy, hogy legyen szépen íve, üzenete, miegymás (és már megint elhiszem). Egyébként erősen Ezt is elviszem magammal ihletésű, bár felfedezhető benne egy falat Kispál és Specko Jedno is. Lett volna benne még két versszak, de az - mivel E/1-ben íródott -  nem illett bele a képbe. Így is elég beszédes lett, azt hiszem. Bár nagyon Erdős Virág-koppintás szaga van...

Kié?

Kié a föld, a víz,
kié a levegő?
Kié az anyaméh,
s kié a temető?

Kié a sírás, és
kié a nevetés,
kié egy félmosoly,
mi sosem lesz egész?

Kié a zöld szagú,
önfeledt gyermekkor?
Kié a víz, ami
figyelve fel nem forr?

Kié az álom, és
kié a valóság?
Kié a mesébe
hímezett tanulság?

Kié a harmadik?
Az örök igazság.
Kié a hetedhét
országos vigasság?

Kié a végtelen,
nyárízű pusztaság,
kié a ledőlt vár?
S kik, akik úgy hagyták?

Kié a napsugár?
A magyar tengerpart?
Kié a seb, amit
biztosan ember mart?

Kié a kiserdő
rothadó szemete?
Kié a hetes busz,
és kié Emese?

Ha elaludtam, az
Ébrenlét hova tér?
Kié a Combino,
s a Blaha Lujza tér?

És kié a Lánchíd?
Hát a Margit-sziget?
Bűnödért, ha nem te,
szerinted ki fizet?

Kié a friss kenyér
ropogós illata?
Kié a hit, s remény?
Kié, s hol a haza?

Kié a sötét, és
ő meddig lát benne?
Kié a sok kérdés?
Nincs, aki felelne...

,,Viszem a Kelet-Német származású macim"

Újabb akrosztichon

Nelvtanszorgalminak készült, épp ebben a pillanatban fejeztem be (na szép, és már rohanok is blogolni). Verset kellett írni, ami jószerével csak szavakból, kifejezésekből áll és én dönthettem el, hogy akarok-e értelmet bele, vagy nem. Nem akartam, de végül került neki. Csak nyolc sor, de rendesen meggyűlt vele a bajom. Hogy miért? Olvasd el, találd ki, mit gondolsz róla, aztán olvasd össze a szavak első betűit és rájössz.

Értelmetlen vers az életről

egyedüllét. néma nemlétezés.
egyenletes kavalkád a világ.
elemek. rezgés. semmi nem egész.
kígyózó sorok. ember masinák.
monoton iram. émelygés. rémek.
törés. enyésző lélek. miatyánk.
elengedés. sír. idegen népek.
cukrozott semmi. eljött Nincsország.

Megteremti magának Istent

Nem tartom magam vallásosnak, de ateistának sem. Nem Istenben nem hiszek, hanem a vallásban, és az egyházban, mint intézményben. De hogyha létezik, milyennek képzelem? Ilyennek, leszámítv azt, hogy testet, vagy bármilyen külső jegyet képzelek hozzá. Nem, az én istenem nem Dumbledore, vagy Gandalf, de nem is egy fekete nő. Semmi. És minden.

Varázsló

Ismered az ősz varázslót,
vesébe látó szemekkel?
Mennydörögve tegnap rád szólt,
ma viszont vígan nevet fel.
Olykor mosolya napsütés,
közben villámot szór szeme,
míg mennydörgő hangja üt és
jobb nem vitatkozni vele.

Csillagos ég a köpenye.
Mint a sötétség, végtelen.
És hogy ifjú vagy öreg-e?
Korát nem mérik években.
Lábnyomában vad táncra kél
tengerek tajtékzó vize,
s viharos sóhajtása szél.
Tenger sója könnye íze.

Fel-feldobott kőben látod,
s patak habjaiban ázik.
Lángtündérek közt találod,
majd felhőkkel bújócskázik.
Ám ha vágysz a látványára,
eltűnik, de visszatér majd.
Hisz ő minden álmod szárnya:
nem más, mint a vér, ami hajt.