A következő címkéjű bejegyzések mutatása: saját rajzzal. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: saját rajzzal. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. augusztus 27., szerda

I'm back

Aktivitásom, sajnos egyenesen arányos az évkezdésig hátralévő napok számával. Ezermegyegy dolgom közepedte ezermegegy emberrel kéne még találkoznom, nem is beszélve a nyári leckék egírásának kötelezettségéről. Versre nincs időm. Meg semmi másra, amúgy. Csak ülök az asztal fölött és mateknak álcázva az elmúlt pár éven agyalok. Elmegy...napokon belül. És gőzöm sincs, mi lesz velem jövőre.
Tegnap este ennek a megírása közben gondolkoztam rajta, hogy ma este megoldok-e bármit is.

Jó, rendben


Rendben van?
Nincs rendben! Nem is lesz!
Rám nézel, s szemedben viallan majd, megismersz.
Bólintok, s azonnal elkapom szememet.
Folyik a szeretet.
Nincs rendben.

Jó lesz így?
Nem lesz jó! Hétszáz nap
eltelik. Hiába. Amikor meglátlak,
szikrákat szór Szívem. Hasztalan szeretek.
Feledted nevemet.
Nem lesz jó.

Mi legyen?
Tudod mit? Semmi se!
Ennek már réges-rég így kéne lennie.
És mégis rám nézel. Kérdőn és meredten.
S fellelem szerelmem.
Ne legyen!

Szabad-e?
Nem szabad! Nem kérem
semmidet, ha nem vagy az enyém egészen.
Hétszáz nap...visszajössz, kihasználsz, leteszel.
S én hagyom ezredszer.
Mert szabad...


2014. augusztus 2., szombat

Nanenáné

Összeveszni valakivel, aki sokat jelent, másfél hétig nem keresni a kapcsolatot, majd egésznap az első találkozástól rettegni. Na, az valami ilyesmi...

Feltételes


Lehettem volna. S kapva kaptam
magamon, de csak az maradtam,
akinek lennem nem szabadott.
Így lettem büszke elhagyatott.

Szerettek volna. De csak majdnem.
Láttam mit kellett, s becsap a szem.
Mérgezett nyíllal engem talált,
vérem vitt szerte bennem halált.

Feledtem volna, de kimentem
a fejemből és senki lettem.
Így aztán többé nem lehetek,
csak dacba fagyott nemszeretett.



2014. július 20., vasárnap

Földvár felé félúton

Ha az ember körbebringázza a Balatont, sokminden törtnhet vele. Leihatja magát öntudatlanra ivós játékban, összeveszhet a legjobbnak hitt barátaival, nézhet naplementét a Balatonból, süthet egyszerre 100 palacsintát, végignézheti egy szerelmi háromszög végső vergődését, rongyáázhat akár egy szökökútban ruhástul pancsolva, akár az éjszaka közepén rohangálva, mert tetszik neki minden inger, akár tekerés közben, miközben a hátulról sütő nap hatására kialakult szivárvány alatt egy jól ismert szőke fejet bámul maga előtt. Ja, igen, és írhat ilyen verseket is.

Napsütéses


Napsütéses nyári zápor,
igen, az vagy te nekem.
Szivárványod látni mámor,
S villámod is szeretem.

Bár emellé hamis hangod
rémként röhög nevemen,
s más jeled már nem is adod,
a fény marad meg nekem.

S e gyér, nedves napsütésed
én dicsfénnyé emelem.
Kiszáradt, holt magnak hitten
arra bontom levelem.

Majd megértem, ha csak hang vagy
és a fényt már nem lelem,
szürke, nedves hatalmad nagy.
Színtelen, de szerelem.





2014. július 11., péntek

Húgom gépén

Nagyon-nagyon régen bejegyeztem, ennek több oka is van, de úgy döntöttem, felfüggesztem a magánéletemen való siránkozást. Szóval hosszú idő után van mit felraknom, bár, azt hozzá kell tenni, jó régi írás. A tesóm gépébe alkottam 2012 októberében (mint mondtam, jó régi :D ) és amikor újra megtaláltam kellemeset csalódtam magamban. Szóval, volt idő, amikor nem csak magamról tudtam írni...

A kisfiú, aki lelkitársat akart venni


- Ne tessék még bezárni! – hangzott valahonnan nagyon távolról. Mire megfordultam már mögöttem is állt. Bizonyára futott, ki tudja milyen messziről. Nem lehetett hozzászokva a testmozgáshoz, mer t erősen lihegett. Vézna kisfiú volt, vörös üstökkel, szeplős képpel és pisze orral. Aznap siettem volna, de megsajnáltam. Elhúztam hát a rácsot, kinyitottam az ajtót és beengedtem. Zavartan pillantott körbe a boltban, mintha keresne valamit.
- Segíthetek? – kérdeztem. Rám emelte zöldesbarna szemeit.
- Tessék mondani, lelkitársat lehet kapni?
Szomorúan csóváltam meg a fejem.
- Nagyon sajnálom, de ilyesmit nem árulunk. De ha gondolod, megrendelhetem neked a szállítótól, és két héten belül átveheted.
Tekintet a padló göröngyét rugdosó cipőjére szaladt.
- Az későn van – motyogta. – Nekem most kéne.
- Tényleg sajnálom – mondtam és valóban úgy volt. – Valami mást adhatok esetleg?
- Mennyibe kerül tíz deka szeretet?
- Napi tizenkét ölelésbe, de még ha lenne is annyid, sajnos az is elfogyott már. De maradt még egy kis túlélés, azt most akciósan adjuk, csak négybe kerül.
- Az nekem nem elég – mondta szomorúan a kisfiú. – Elfogadást sem tetszik tudni adni? Az biztosan van még. Nem is kell sok, úgysem tudnám kifizetni.
- Szinte semmi sem maradt már, de gyere vissza hétfőn, akkor biztosan mindenből lesz még.
- Az későn van. Nekem most kéne.
- Ugyan! – mondtam és megsimogattam a hátát. – Egy pár napot biztosan ráér még!
Szomorúan csóválta meg a fejét és elindult a kijárat felé, ám ekkor észrevette a nagy üvegedényt az egyik polc tetején.
- Azok mik? – kérdezte és közelebb sétált.
- Álmok.
- És mire jók?
Ezzel megfogott. Ilyet még soha senki nem kérdezett tőlem.
- Hát, tudod - kezdtem, de aztán elbizonytalanodtam. Tulajdonképpen mire is jók az álmok? - igazából semmire  – fejeztem be végül a mondatot. Csak szépek és kész.
Nem tudom, hogy hallotta-e, amit mondtam. Látszólag minden figyelmét lekötötte az üvegedény tartalma. Lassan kinyújtotta fölfelé a kezét. Egy pillanatig azt hittem, menten felrepül, aztán hirtelen hátratántorodott.
- Mennyibe kerülnek? – kérdezte izgatottan, s mielőtt bármit mondhattam volna, kiforgatta a zsebeit. Két marék aprópénz hullott hangos csilingeléssel a padlóra és gurult ezerfelé. – Ezért a pénzért kérek! Amennyit csak kaphatok érte.
A pénz ránézésre nevetségesen kevés volt. Egy álom nem olcsó mulatság. De rettenetesen megsajnáltam szegényt, ahogy ott állt, kopott, barna pulóverében és bámult fölfelé. Leemeltem az edényt, kivettem belőle kettőt és a kezébe nyomtam.
- Becsomagoljam? – kérdeztem, miközben a pénztárgépbe pötyögtem. Gondoltam, majd a hiányzó összeget kipótolom a fizetésemből. De nem érkezett válasz. A fiú eltűnt, csak a szanaszét gurult érmék maradtak utána. Az álmok azt sem várták meg, míg kilép az ajtón, még a boltban bekebelezték őt. Soha többé nem láttam. Talán senki más sem.



2014. június 7., szombat

A változatlanság kedvéért

Ezt még valamikor a hét elején kezdtem. Ugyanarra a személyre gondoltam közben, akire most, mialatt befejeztem. Mert már megint kezdődik minden előről. Mert m'ért ne? Végülis, nem szenvedtem még eleget miatta...á, dehogy! És mégis szeretem. Mint egy elveszett kisöccsöt, akit valahogy mégis bálványozok, mert megint megláttam benne azt, ami miatt megérdemli, hogy felnézzek rá és szeressem.

Altató a börtönőrhöz


Hunyd le szép szemeidet,
Nyaldosd csak sebeidet.
Tudom, hogy nem megy.
Majd én segítek.

Úgy teszek majd, minthogyna
nem lett volna kimondva
száz szitokszavad,
s megyek tilosba.

Ölembe húzom fejed,
hogy ott csendben elfeledd,
hogy mibél nem több
vagyok csak neked.

Megsimítom hajadat.
Kósza vágy, nem akarat
hajtja kezemet.
Add meg magadat!

Végül szádhoz érkezek
Ez már nem vágy, élvezet.
Félreálmodott
csók ez. Ég veled!


2014. június 3., kedd

A borús idő kedvéért

Reggel, amikor elindultam, zuhogott az eső. Mire kiléptem a lépcsőház ajtaján, már el is állt. Mostanában így megy ez. Gyűlöletes ez az idő. Mégis kb hozzá szól ez  vers, amit ma reggel írtam (már ideje volt egy hét után, hogy szüljek valamit végre). Szokásos sablon, I know, I know. Ez van.

Végtelen temetés


Vihar, zápor eső essen
Szakadjon csak, az temessen
téged a felázott földbe
Süllyedj csendben
mélyre bennem
s maradj elásott örökre

Legyen vihar, eső, zápor,
hisz eldaloltam már százszor:
Eső hozott, eső vigyen,
vak ébredjen;
ne égj bennem,
ne legyél láng szemeimben

És ha kisüt végre a nap,
te már rég elástad magad.
Végre, mondom és bólintok.
Felébredtem
és életlen
késed sebe már nem titok.

És a sár is szépen szikkad.
Ekkor mégis félrehívlak,
s ezredszerre szerelmemet
vallom újra,
szíven szúrva
magam. S ismét temethetek.


2014. május 27., kedd

Még egyet mára

Tehát akkor jöjjön a mai második, ezúttal töriről. És megint a vándorról, meg ilyesmiről. Bár elég rövid de nehéz volt eléggé tartani a magánhangzókat úgy, hogy még értelme is legyen kb. Bár messze nem az a lényeg. 
Éééés (dobpergés) új rajzzal! (Amit igaz, hogy egy régiről szerkesztettem és azt, amit csinálni szerettem volna, teljesen elcsesztem vele, mert rosszul mentettem, de mindegy, na :D

Két név margójára


Hol jársz, Vándor?
Hol nem jársz?
Mondták százszor,
hogy e nász
most már lángol,
hogy ne ázz.
Hozzám mászol,
s ott megállsz.


Köpni kell!

Matekfakton írtam, egy órával ezelőtt (most infó van). Három lány. Mind tudja egymásról, hogy igen, mindannyian ugyanazt érezték ugyanazon srác iránt, ha azt is tudja, hogy a srác viszonozta ezt az érzést, de ugyanazon a ponton megijedt, és úgy döntött, nem érdekli a lány, sőt, azt is, hogy még mindig éreznek valamit...na, az pont ilyen. Igazából nem köpni kell. Hányni.

Hárem Grácia


Ez a három hölgy háremhölgy.
Semmijük sincsen, bár fennkölt
mind a három.Nézem, látom:
bennük valami már eltört.

Törten, de még mindig állja,
hogy lépnek egymás torkára.
S közben kéz kézben jár és néz:
ki köp rájuk láncuk látva.

Köztük herceg, Szőke Herceg.
Ha rájuk néz, ünnepelnek.
Kit kiválaszt, arra sárga
irigység száll. Ő meg nevet.






2014. május 19., hétfő

Ady szimbolizmusa

Avagy egy újabb irodalomóra, ami egy cseppet sem kötött le. Nem tudom, mostanság igazából semmi. Elvesztettem az érdeklődésemet az iskolával kapcsolatos dolgok iránt. Persze a barátaim kivételek, de ők mindig :)
Egy újabb Vándor-vers, a szokásos, már szinte incsi stílusban, de ezúttal már beleépítve a rím trükk is. Hallgatásra meg a Quimby Szellő c. számát ajánlom.

Hétpecsétes


Van itt valami a szívemben elásva,
ahol a faágak, mint karok, egymásba
fonódnak. Hét faág, hét titok, hét halál,
hét pecsét rejti el, hét sebnyi hét varr-zár.

Fog mélyed bele, vagy ásója gonosznak.
Hét kézzel, hét foggal tépnek, vagy pofoznak.
Keresik a kincset, csak hogy ne őrizzem,
ne legyen titokként a hét nagy Ő itt benn.

De hét ág, hét halál, hét pecsét zárja le,
s szívem a sokadik sebét csak ássa, de
felszakad, ha dobban bármilyen aprót is.
Nézik a gonoszok, aki jó, aggódik.

Aggódok én is, jóvá tesz az akarat,
s mélyesztek szívembe, mint gonosz, agyarat.
Ordító új sebem kérdi: Hol jársz, Vándor?
Nem kell Szőke Herceg, csak te...

Utólag jöttem rá, hogy egy kissé emlékeztet a Hetedhét hócsata. c remekművemre. Pfff...régiszépidők :D




2014. május 18., vasárnap

A Másik

Ismét alábhagyni látszik aktivitásom. Pedig van vers, bőven. Csakhát, tanulni kellett na! Aztán péntek, hétvége, satöbbi. Főleg péntek. Akkor mindig történik valami. A mostani például annak a napnak az évfordulója volt, aminek köszönhetően majd' minden versemben esik az eső. Most is esett. Most is ugyanazt a sütit sütöttm, most is nálam maradt egy pulóver ugyanattól a sráctól, most is ugyanaz a csaj akasztott ki és...igen, most is rá kellett döbbennem, hogy van, akit megéri jobban kedvelni, mint azt a valakit, akitől még mindig nem tudtam megszabadulni. És valszeg nem is fogok tudni, egész addig, amíg nincs más, aki szeressen. És most speciel sikerül olyasvalakire gondolnom, akinek barátnője van. Rossz barátnője...
Jelenlegi helyzetem összefoglalása eképp hangzik:

Sorstestvér


Hol állsz, Vándor?
Ámor
nyilán?
Futás, Cicám!

Tudom, nem sok és főleg, volt már jobb is, de több van benne, mint bárki hinné. Nekem legalábbis sokat jelent.




2014. május 12., hétfő

Született

Gondoltam, megpróbálom visszalehelni a blogba azt akevés kis életet, ami volt benne, úgyhogy felteszek 1-2 régebbi verset is majd. Péladául ezt. Születésnapra írtam. Olyasvalakinek, akiről sosem tudom, hogy utáljam-e, sőt, azt sem, hogy az elég okom az utálatra megvan-e, avagy sem. Bonyolult. Többször előkerült már amúgy verseimben, mert szerves részévé tette magát az életemnek. Ő is hitt, szeretett, kavart, majd elbukott. Sokszor. Ráadásul PONTOSAN ugyanabban, amiben én. Így lettünk mi ketten a "macskás öregasszonyok", akiknek nem jár Szőke Herceg.

S-vers

Fanninak 20. szülinapjára


S elhitted, hogy itt a vége,
macskát vettél,
s beültél a hintaszékbe,
aztán lettél
azzá, mivé kellett.
Tényleg kiégettek?

S kendő alá hosszú évek,
s nehéz hetek
súlya bújtatott el téged.
Kemény fejed
Réges-rég elvesztve
fújsz felhőt lelkedre.

S nem ég, csak a semmi lángja
szívkamráid
sötétjében. Elhibázva
mindhalálig
minden szerelem és
céltalan remegés.


S reszketegek már a kezek,
mint az ágak
és már senkit nem ölelnek.
A magánynak
élnek, meg macskának.
Mást nem is találnak.

S mikor már épp jön a halál,
pilla rebben.
köddé válva magasba száll,
nincs a testben
a macskás vénasszony.
Reggel már az alkony.

S ébredve, maradsz, ki voltál:
remény rabja.
20 év után, tudodm, most már
eléd rakta.
sorsod Szőke herceged.
Egy perc még és megleled.



2014. május 11., vasárnap

Már megint-még mindig, avagy unom magam

Valami furcsa bizsergés futkos föl-alá bennem, mióta kimentem a kedvenc, szakadó májusi esőmbe. Megint mintha időtlen lennék. Csak ülök az ágyamon, rajtam megint egy Sosemvolt-pulóver. A harmadik, amit hazahúrcolok. Szegény srác...még ha most ő traktálta is rám. És én megint azt hittem vége, de nem. Vagyis...nemtudom. Mostanában nem tudom. Talán már nem is akarom tudni. Igazából ezt az egész érzéstömeget nem lehet leírni. Csak Szabó Balázs tudja. A Megmozdultam c. száma ihlette a saját próbálkozásomat az önkifejezésre.

Mozdulatok


Húzok magamon párat,
Hátha
Egyenes lesz a hátam,
S látom
Az ökröt inni magában,
aztán
tűzre dobok zöld ágat,
S szállhat
A füstje a magasba.
S számat
a hiány beharapja.

Ököl csúszik a zsebbe
halkan,
Túl nagy kabátom libben
rajtam.
Többé a vérben nincsen
ér sem.
Úgy mar a régi sebbe
a láng.
Szememben látja maga
magát.
Földeket szór magra.

Nincsen többé már szó a
szájban,
csak én a te ruhádban
vagyok
a Senki, árnyék hátam.
Nagyobb
lennék ne tégy le rólam,
jól van.
Ha így nem megy az érzés,
én is
seb leszek akkor mégis.


2014. május 8., csütörtök

Visszatérés

Nem blogoltam hónapok óta. Mert egyszerűen...áh, hagyjuk, a lényeg, hogy sok érzelem kötött engem ide, erre a szerkesztői felületre, amiknek nem akartam kitörést engedni. Mostanra lenyugodtam. Mondjuk. Bár néha eszembe jut, mennyire rémesen, fájdalmasan üres vagyok és mennyire hiányzik az érzés, hogy szerettem embereket, vagy szurkoltam mások szerelméért. Igazából verseket sem írok nagyon azóta. Elkezdek rengeteget, de valahogy nem megy a munkafolyamat sem úgy, mint régen. Érezni kéne és ez az, amit nem merek megtenni, mert szerintem a környezetemnek egyszerűen elege van az érzelmeimből.
Úgyhogy versnek is egy jó régit teszek fel, aminek a feltöltése még rééégnen elmaradt. Valamikor januárban írtam, asszem. Sítábor előtt talán. Életem egyik legőszintébb versének érzem azóta is. Mert nincs benne más, tényleg csak az, amit érzek én is és a másik két lány is.

Szőke Herceg


Telnek napok, múlnak percek.
Itt van, s még sincs Szőke Herceg.
Szeret is, meg nem is, közben
nevetnél, de ő nevet meg.

S mikor azt hinnéd, kitépted
szívedből, ő lep meg téged,
s nem figyelsz, mint féreg, mászik
vissza, majd öledben ébred.

Vagy ő húz magához fojtón
ölelve, szorítva. Folyton
tekeredik rád hogy aztán
eltűnjön és könnyed follyon.

Rád nyitja tenger íriszét,
majd másnap maga tépi szét
mind a varázst, mit ő hozott
és derogál rád nézni. Szép!

És szerethetsz mást is, ezret,
csak úgy nyugszol, ha tied lett,
legalább egy csókot loptál
tőle, s más sárgán figyelhet.

Vársz rá csendben, telnek napok,
múlnak évek. Fel nem adod,
hisz túl sokszor fájt már tőle.
Tudom. Én is belehalok.


2014. február 20., csütörtök

A szerda reggeli múzsa

A szerda egy versírási szempontból különleges nap. Főleg a reggel része. Mire beérek fél nyolckor a tesiterembe, már szabályosan elsírom magamat, annyira szétsajnálom a saját helyzetemet. Depresszióba lök, hogy még 2 nap péntekig. Két kegyetlenül nehéz nap, ráadásul a tegnapin matekdogát is írtunk. És ez az elhagyatotságérzés hoz ki belőlem majd' minden második szerda regel egy verset. Most például ezt. Mert abban a percben, amikor felépredtem, jött egy flashem, hogy nekem márpedig reflektálnom kell József Attlia Tiszta szívvel c. versére. A trolin írtam meg.

Tiszta szívvel?


Nincsen lelkem, se szivem,
se reményem, se hitem,
se tüzem, se lángjaim,
se vermem, se láncaim.

Harmadnapja nem láttam.
Se chatense munkában.
Két szemében hatalom.
Veszem, bár nem akarom.

De ha nem kell senkinek,
m'ért oly nehéz venni meg.
Rablánc az, mit rákötök.
E szerelem már örök.

Kinevet és megaláz.
Engem köt fel ez a lánc.
De ő marad istenem:
gyönyörűség szívemben.


2014. február 19., szerda

A vers, amivel már régóta tartoztam magamnak

Szerintem több hónapja már annak, hogy először eszembe jutott a két nővér: Szomor és Gyönyör. Igazából ennyi, tovább nem jutottam a történetükkel. Aztán már nővérek sem maradtak, csak a szavak motoszkáltak ott napról napra a fejemben. Szomor és gyönyör, szomor és gyönör. Aztán egy cirka fél órája belenéztem a tükörbe és elkezdett menni a fejemben:

Szomor és Gyönyör


Szárnyaim tárom: Szomor és Gyönyör.
Egyik átölel, másik szétgyötör.

Egyik, mi megvéd, sötét és kedves.
Puha takaró, vakon védelmez.
Másik a villám e sötétségben.
Csak arra jó, hogy szemedbe égjen.

Egyik a borult fülledés este.
Csorbult csillagfény hűtlen ég benne.
A másik zápor, hirtelen, könnyen
jön-megy, végződve elcsöppent könnyben.

Egyik az örök kérdés, mi benned
ha, kelsz, ha alszol, némán pihen meg.
Másik lesz rá az egyszavas válasz.
Legbelül tudod, hogy a halál az.

Egyik a szomor, másik a gyönyör.
Két szárny, mi együtt ölel és gyötör.


2014. február 18., kedd

Csak egy szokásos

Egy olyan verstől, amit ióodalmon írok, miközben már arra sem veszem a fáradtságot, hogy dugdosni próbáljam LittleBlackBookot, nem is várhatok többet. Ugyanazok a gondolatok, képek, témák, mint eddig. Semmi, de semmi új. És asszem addig van jól, amíg ez így marad.

Möbius


Már megint mi lángol
szívemben, szememben, kérdezem.
Kóctenger fejem a térdeden
és mégis hiányzol.

Már megint mit teszek
magammal, magunkkal, kérdezem.
Lényedben furcsa kis félelem.
Most te vagy kisgyerek.

Már megint miért nem
lépsz, ha én már léptem, kérdezem.
Csk szemed kék lángja ég nekem,
hitéből kitérten.

Már megint hol vagyok,
ölédben alszom-e, kérdezem.
S nem tudod te sem, hogy éberen.
Karodba olvadok.

Már megint mi lesz itt,
félelem és bukás, kérdezem.
Möbius átka e végtelen.
Válasszal ki segít?



2014. február 17., hétfő

Újabb remek dalszöveg

Talán már írtam arról, hogy mennyivel könnyebben viselem a sekélyes, klisés szövegeket, verseket angolul, mert legalább azért tudok örülni a fejemnek, hogy megértettem. Nem váletlen, hogy azt, ami célzottan balszövegnek kézül, angolul írom. Az Örs vezér téren ácsorgó 28es trolin ültem és bambán bámultam a mellettünk ácsorgó, forgalomból kivont 144es buszt és akkor eszembe jutot minden, amit Suzynak mondanék.

Dear Suzy!


Dear Suzy, my sweetheart!
I'm broken, but it's right.
You tried my life without
my squeezing pain, my freezing gain
all in all, you fell in love again.

refr.:
When the sun was shining
he was drying my wing
he was like his smoky lieing.
Polly known, said: "its not right thing."

You, that speechless girl
Trought that you never
woludbe loved by that
impossible chap.
But the queen of heart
when he shot his card
had almost bruched you.
Than that old and new
shining pressure came
He loved Polly again.

refr.

Then an other summer
brought a sloppy cover.
A world, a fail
Like voice of whale
Another eyes, an other guide
The pain wich i also tried
Trought that you were loved
Trought he stuck your heart.

refr.x2

Dear Suzy, he described
me too, like a sweetheart.
It was a short summer story.
Than you came and he destroyed me.
For both of us it's a paingame.
All in all, you are loved again.


2014. február 15., szombat

Kidobva

Korán lefeküdtem, mert egyedül akartam lenni. A nagyszüleimnél vagyok, ahol amúgy mindig iszonyú érdekeseket beszélgetek. Versekről, vallásról, önismeretről. És szeretek itt lenni, meg minden, csak rosszul esik, hgy ki vagyok dobva otthonról, hogy nem mehettem koncertre és hogy hiányzik...Pedig tegnap is láttam és tegnap is szerettem és ő is szeretett tegnap. Még mindig. Csak mi nem tudunk mást, csak elcseszni és újra, meg újra járni ezt az öt hülye lépcsőt.

Öt lépcső


Kísértesz. Kitérhetsz
utamból tucatszor.

Kit értesz, s ki érthet
egyszer meg? Nevetek.

S nevedet szeretet
adja az ajkamra.

De leszek beteged:
öntépő, sötét nő.

S sötétből ölt lét dől:
rámszáradt lázvágyak.

Önlépő öt lépcső,
s ez a vágy bezabált.



2014. február 13., csütörtök

Esett az eső

Napok óta úgy érzem, mintha átaludtam volna egy évet és 2013 április lenne. És nem változott volna senki, nem íródott volna meg az a levél, nem tört volna össze semmi. Fényes bizonyítéka ez a kijelentésnek, hogy semmi sem végleges. Csak május 17. Megint arról írtam, miközben kedden a Bájolót üvöltöttem a szerencsétlen járókelők arcába. Boldog vagyok, szeretek, remélek.
A rajzot angolon és irodalmon csináltam. Kicsit elcseszeődött a tabos fotószerkesztők miatt :/

Májusi eső


Megered
a zúgó zápor.
Nevetek.
Szívemben százszor
szebben hull
májusi eső.
Bennem dúl,
még úgyis eljő.

Eljő majd,
s bár egy év eltelt,
előhajt
száz belémtermett
régi rossz
és káros vágyat,
s rám gyilkos
ks álom bár majd.

Eső lesz,
mint akkor esett,
s elővesz,
az, miről letett
már a szív
százezeregyszer,
s táncba hív,
hogy benne vessz el.

Mostvárom
a vihart nézve
hogy álmom,
bár visszatért, de
igazzá
váljon végre, s ne
siratná
az ég szeme se.



2014. február 11., kedd

Ma

Infóórán írtam. A mai napom. Semmi több.

Fekete ujjak


Fekete az ujjak vége,
régi tavasz újra élve,
felkel a lány, s dúl a vére,
gőzlő krátert fúr a jégbe.
Mi lángolt rég, újra ég, de
nem fúj füstös bút az égre.

Visszanéz egy furcsa évre,
minthogyha nem múlna mégse
sokszáz nap és útra kélve
reggel belé szúrna félsze,
s ez érzésben úszna mélyre,
mégis tűzben gyúlva fényre.