A következő címkéjű bejegyzések mutatása: én. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: én. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. szeptember 16., kedd

Felújítás

Tegnap reggel a dugóban rekedt a buszom, s miközben azt számolgattam, mennyit kések, valahogy úgy jött ez a kis izé, az aznap reggeli másik két versem (az egyiket már feltettem tegnap) után, ha már úgyis annyira benne voltam az írogatósdiban.

Számadás vétkeimről


Megszülettem. Magyar vagyok.
Nagyot akarhatok,
de ahhoz menni kell.
Nagynak e nép el nem ismer.

Kiálthatok. Diák vagyok,
ölelnek a karok,
mik később béklyóznak.
Követeként a szép szónak.

Kikiáltott költő vagyok.
ki e földről nagyot
álmodni úgysem mer.
Hisz tudja, ö is csak ember.

Végül is csak egy lány vagyok.
Nézve nem láthatok,
hallhatok, vagy szólhatok.
S akkor mindnek pont jó vagyok.


2014. szeptember 11., csütörtök

Szakított idő

Kisebb-nagyobb suülinapi szervezkedésekben feltorlódott valahogy egypár vers. Talán mégiscsak a kedvencemet választanám ki közülük legelső megosztásra. Tegnap villant be az első pár sora, miközben a Sugárból gyalogoltam hazafelé. Némiképp Ady Eltévedt lovas c. versére rímel rá számomra, ugyanis végig az zakatolt a fejemben, miközben írtam.

Örsön éjszaka


Nyoma se teremtett lelkeknek,
csak az éj sikolya száll tova.
Innen, bár eljutok bárhova,
hívhatnak, én akkor sem megyek.

Köd ül a térsarki mocsokba,
cigivel kínál az éjszaka.
Józan ész noszogat: térj haza,
de én lekussolom morogva.

S fázósra nyitom a kabátom,
nézem a két részek alakot,
aki a semmibe andalog,
A hazautat nem találom.

Befut az utolsó Ikarus.
Bújik a kavargó ködszörnybe
Számára bámulok köhögve,
s fénymeleg gyomrába hív a busz.

Sajnálom, mondtam, hogy nem megyek,
suttogom épphogycsak fellesve
rajta a hármasra, s egyesre.
Kanyarog számból a lehellet.

És tovább járom a néptelen,
hidegen hangtalan éjszakát.
Szemem emlékeken néz ma át,
de nem jön a régi félelem.

Kocsmák, buszjáratok, emberek,
búcsúzás, barátok, szerelmek...
Most csupán, bajt látok, s szemetet.
Haza, a múltba már nem megyek.


2014. szeptember 7., vasárnap

Elmélkedés

Elgondolkodtam magamon. Hogy mennyire szeretek szomorkás, szerelmes verseket írni. Ehhez persze nem ártana valaki, akihez írhatom. Én meg elkényelmesedtem, s legyártva magamnak a Holnemvolt szerű kis karaktereimet, hozzájuk írom a langymeleg, unaloműzésre éppcsak alkalmas versecskéimet, mert nincs jobb dolgom. De hol van már az igazi, esős, tábortüzes Csillagnézőm, s a Szőke Hercegem, akiről az éjszaka írt verset reggel visszaolvasva majdnem könnyesre borzongtam magam, mert valamit elkaptam vele kapcsolatban?

Ima temetésre


Még egy imát mondj el velem,
s nem perdül több rím nyelvemen,
ígérem.

Hisz hűtlen lettek a szavak.
Azt várják, hogy eladjanak
igémben.

Hűtlen lettél te is hozzám,
akartam, de feléd most már
Nem lépek.

Csillagnéző, Szőke Herceg...
Mind csak emberbőrre festett
eszmények.

De ha elhagysz, ha elhagytok,
én minden rímet elhajtok
rólatok.

Így se dalom, se reményem.
Még egy imát velem, értem
mondjatok!




2014. augusztus 2., szombat

Nanenáné

Összeveszni valakivel, aki sokat jelent, másfél hétig nem keresni a kapcsolatot, majd egésznap az első találkozástól rettegni. Na, az valami ilyesmi...

Feltételes


Lehettem volna. S kapva kaptam
magamon, de csak az maradtam,
akinek lennem nem szabadott.
Így lettem büszke elhagyatott.

Szerettek volna. De csak majdnem.
Láttam mit kellett, s becsap a szem.
Mérgezett nyíllal engem talált,
vérem vitt szerte bennem halált.

Feledtem volna, de kimentem
a fejemből és senki lettem.
Így aztán többé nem lehetek,
csak dacba fagyott nemszeretett.



2014. július 29., kedd

Tagadó

Mi lesz az emberből, ha úgy tud elvonulni végre, hogy jogosnak érzi a távolságtartást? Szerintem egy öntudatos, irogylésreméltóan szabad lény.

Hitvallás


Nem hiszek már a csodákban.
Ahogy vártam,
csak végtelen hacot láttam.
Halott szárnyam.

Nem hiszek a messzeségben.
Belenéztem,
elindultam, el nem értem.
Elvetéltem.

Nem hiszek a barátokban.
Galád voltam,
s elfogadást varázsoltam.
Magányomban.

Nem hiszek a szerelemben.
Egyszer tettem,
szívem tájám megrepedtem.
De feledtem.

S nem hiszek a nagy szavakban,
balga zajban,
semmiféle tarka dalban...
Csak magamban.


2014. július 26., szombat

Végjáték

Egy fanfacttel indítanám: Nem sokkal a 200. Bejegyzés után átléptük a 4000. megtekintést is. Nagyon szépen köszönöm!
Ide most illene legalább egy képet rakni, vagy egy egész köszönőverset írni, de sajnos ma csak ennyire futja:

Vámpírűző


Csupán megszokásból jutsz még eszembe
Magamban ülök a semmit nevetve,
csontokig fosztva 
mormogom egyre, mint egy rögeszme,
azt, hogy mi lenne.
Okosok! Gyertek látni, lám
miattatok hal el lassan már imám.
Milán, Milán...
Kit már titkolni se kíván
Szívem, tollam, bármi voltam,
vagyok,
talptól állig halott.
De él fejem...
Most pofázzatok, felébredtem!
Nem akartam látni,
hallani, anyázni, akármi.
Oksok,m'ért nem értitek végre?
keserű a holt kiszívott vére.


2014. július 25., péntek

Alibi

Megesik, hogy az ember csak úgy van. Nem jól, de nem is rosszul. Keserédes harmóniában folyatja keresztül magán az életet, miközben a lehető legtöbb hülyeséget elköveti egy héten belül, csak hogy ne kelljen szembesülnie néhány dologgal. Lassan vége a nyárnak, a táborok ideje lejár, aztán a giminek, a barátságoknak. Nhánynak idejekorán. És ez megijeszt.

Teddy után


Voltam, mi vagyok, s leszek, mi marad.
Szívembe vetett vadvirág szavad.
S hajtva az élet zajától csendre
nő, mintha minden magától lenne.

S öntözöd könnyel, kritikus kínnal
s tápot e nedvtől kitisztúlt szívfal,
édes-keserűt kap a virágod
Voltam, mi kellett, s leszek, mit vártok.


2014. június 20., péntek

A norvég erdőkből

Nem nagyon írok motanában, mert nem is vagyok otthon. A nagybátyáméknál vendégeskedek majdnem egy hete Norvégiában. Nagyon szeretem a nagybátyámat, bármiről el lehet vele beszélgetni, a csillagászattól kezdve az emberi kapcsolatokon át addig, hogy a Quimby Fever című száma mennyire koppintja Nick Cave Red right handjét. Versekről, költőkről, érzésekről. Szóba került a fiú, akit még mindig nagyon-nagyonszeretek, Ady, Pilinszky, én meg verset írtam belőlük. Nem nagy cucc, csak a szokásos, de örülök, hogy megint szültem valamit.

Cserép


Nézz ránk! Megint összeestünk.
S egymásba ékelt testekként
szilánkosra törve fekszünk.

Te mozdulsz, én veled. Egy-két
cserepemmel kínzod magad,
hogy mi bennem hegedt, feltépd.

Te mozdulsz, ég veled. Marad
belőled szilánkfájdalom,
de érezni azt sem szabad.

És menekülő hátadon
bámulom a tiltott sebet,
miben csak magam láthatom.

Tudom, mi láncot most levet
századszor, ezredszer tested,
már beléd nőtt, hisz ott szeretsz.

De nem leszünk, csak cserepek,
s rajtad megint összeesünk,
hisz neked én az nem leszek.
Így, tépve, kötve szeretünk.


2014. május 18., vasárnap

A Másik

Ismét alábhagyni látszik aktivitásom. Pedig van vers, bőven. Csakhát, tanulni kellett na! Aztán péntek, hétvége, satöbbi. Főleg péntek. Akkor mindig történik valami. A mostani például annak a napnak az évfordulója volt, aminek köszönhetően majd' minden versemben esik az eső. Most is esett. Most is ugyanazt a sütit sütöttm, most is nálam maradt egy pulóver ugyanattól a sráctól, most is ugyanaz a csaj akasztott ki és...igen, most is rá kellett döbbennem, hogy van, akit megéri jobban kedvelni, mint azt a valakit, akitől még mindig nem tudtam megszabadulni. És valszeg nem is fogok tudni, egész addig, amíg nincs más, aki szeressen. És most speciel sikerül olyasvalakire gondolnom, akinek barátnője van. Rossz barátnője...
Jelenlegi helyzetem összefoglalása eképp hangzik:

Sorstestvér


Hol állsz, Vándor?
Ámor
nyilán?
Futás, Cicám!

Tudom, nem sok és főleg, volt már jobb is, de több van benne, mint bárki hinné. Nekem legalábbis sokat jelent.




2014. február 19., szerda

A vers, amivel már régóta tartoztam magamnak

Szerintem több hónapja már annak, hogy először eszembe jutott a két nővér: Szomor és Gyönyör. Igazából ennyi, tovább nem jutottam a történetükkel. Aztán már nővérek sem maradtak, csak a szavak motoszkáltak ott napról napra a fejemben. Szomor és gyönyör, szomor és gyönör. Aztán egy cirka fél órája belenéztem a tükörbe és elkezdett menni a fejemben:

Szomor és Gyönyör


Szárnyaim tárom: Szomor és Gyönyör.
Egyik átölel, másik szétgyötör.

Egyik, mi megvéd, sötét és kedves.
Puha takaró, vakon védelmez.
Másik a villám e sötétségben.
Csak arra jó, hogy szemedbe égjen.

Egyik a borult fülledés este.
Csorbult csillagfény hűtlen ég benne.
A másik zápor, hirtelen, könnyen
jön-megy, végződve elcsöppent könnyben.

Egyik az örök kérdés, mi benned
ha, kelsz, ha alszol, némán pihen meg.
Másik lesz rá az egyszavas válasz.
Legbelül tudod, hogy a halál az.

Egyik a szomor, másik a gyönyör.
Két szárny, mi együtt ölel és gyötör.


2014. január 15., szerda

Pont így

Tudom, kissé késő van már blogolni, de ez van. Most szültem, most kell megjelennie is. Épp a verseimet nézegettem, azon gondolkozva, hogy a múltkor valaki azt kérte tőlem, hogy olvassak neki egyet. De hogy a viharba, amikor az is baj, ha neki, róla szól és az is, ha nem. Nehéz kezelni a helyzetet, hogy egyszerre két embert szeretek megszólítani. Néha egy versen belül. Lám, most is. Egy olyan versben, ami azon gondolkozva született, hogy neki írok valamit, aki a múltkor felolvasásra kért. A cigijének nevében akartam megszólalni, de valahogy kettéoszlottam a versben. Lett egy MetaforikusÉn és egy ValódiÉn valami fájdalmasan realisztikus péntek délutáni helyzetben.

Tudathasadás


Az vagyok. Az, mi ott sziszeg.
Pontosan az. Mi most hideg
tócsában veszti életét.
Az, ki azt hitte, félreért.

Igen, az, amit eldobtál.
A füstöm tova épp most száll,
ahogy elalszom csendesen.
Aztán magamat felveszem.

De előbb aprót rám lépsz még.
- Vigyázz, Szívem! - szólsz. - Várj, még ég!
Így oltasz engem csendesen,
hogy tőled lángom ne legyen.

S végül is te nyúlsz le értem.
Te, ki eldobtál. Nem értem.
Kukába szórsz és karolva
belém sétálsz be a boltba.

Nem sejtve azt, hogy kis tüzem
haragból hadat így üzen.
Van, mi láng, s ki nem aludt hát!
Ez fáj, s gyújtja fel a kukát.


2013. december 22., vasárnap

Fíllájk

Hogy mi ez a vers? 12x12 szótag. Ó, az a rohadt 144-es... Vagy csak egy rövid helyzetjelentés. Szabadulási kísérlet egy rohasztó érzéstől, a nemakarástól, az előre izgulástól. Pedig pontosan tudom, hogy valami elcseszett lesz. Valami? Minden. Leinnám magam, de nem szabad. Nem ihatok, mert baj lenne belőle. Komoly és nagy baj, asszem...

Es(end)ő


Lenyeltem volna most minden kis érzésem?
Mint verebek, ülnek a gyomrom mélyében.
Mit mint kis verebek! Mint ezer jégszikla,
mi nehéz és hideg és úgy szúr, mégis, ha
eltelít, elborít, s úgy érzem, túl sok már
kiöklendezném, de puhán a torkomnál
felgyűlik gombócba, s vattaként megakad,
nyelek, de nincs esély, s remény, hogy felszakad.
Aztán egy nyeléssel talán kicsavarom,
hunyt pillák tövéből ered kis patakom,
s sósan szám sarkáig siklik, de letörlöm.
Egy ártatlan lélek se ázzon esőmön!

Régi, és csak azért nem egy sírós szem, mert túl klisé lenne...

2013. december 10., kedd

Töri helyett

Mert ugyebár én mostanában nem tudok írni és visszasírom a régi, régi, régi, régi verseimet, amikor a Bálványnak hisztiztem. Nesze nekem hiszti, meg ilyen-olyan régi versek. Törit kellett volna tanulnom, de akkor eszembe jutott az első sor. És nem volt megállás. Egy régi jegyzetfénymásolatra firkáltam rá. Még rajzoltam is hozzá (aztán cirka fél órája ráborult a tea a táskámban, úgyhogy most egy darab ázott rongy). Olyan volt írni, mint régen. Jól esett. Nem mintha bármi újat, költőit, vagy szépet mondanék ki. Nem mintha bámulatos trükkökkel operálnék. Valahogy az egyszerűsége és butasága miatt volt olyan jó, hogy írhattam (és hanyagolhattam miatta a törit, ami a következő órában egy garantált bukta). Köszöntsétek Holnemvoltot újra köreinkben!

Ciklus


Most egy Te vagy, egy Egyetlen.
Múzsa, s alany e versekben.
Beléd zúgok, érted élek,
bálványozlak, s kérve kérlek,
ahogy minden múzsám kértem - 
szóképek közt csúszva térden,
vágyrímből szőtt fellegekben - 
hogy egy kicsit megszeressen.
Ne lökjön, ne törjön össze
önmagába börtönözve,
s ne csak álom legyen nekem...!
Aztán csak, hogy elfelejtsem.

Függő leszek. Bolond, beteg.
Ki meggyűlöl, holott szeret.
Ki ellökne, de nincs mersze...
Ezekre is berímelsz Te.

Talán tényleg ugyanaz vagy.
Hisz a szavak úgy maradnak,
ahogy őket lekarcoltam.
Nem szállnak el, hisz nem mondtam,
írtam. S mit írok megmarad.
Ím, harmadszor fog el harag.
Majd újra imádni foglak,
szürke sorok áhítoznak
majd még téged ezeregyszer,
s egész addig nem kelek fel
képzelt halálos ágyamról,
míg vers kél káros vágyakból.

Lassan fel most Te élsz engem,
S rájövök, ha felébredtem:
Nyeled csak az erőm te is.
Holnemvolt lett belőled is.


2013. december 8., vasárnap

Besokalltam

Igen, besokalltam. A gondolattól, ami egy hete itt lebeg felettem: hogy elfelejtettem, hogyan kell verset írni. Hogy terméketlen lettem, hogy kész, hogy kiégtem, hogy rájöttem, hogy semmit, de semmit az ég világon nem szabad éreznem. Hogy csak dalszövegek mennek a fejemben szakadatlanul. Meg képek, szavak. Kézfejrajz, kék hajgumi, rágó, kóla. Aztán lassan jön a többi. Pedig, mondom már régen rájöttem, hogy nem szabad érezni, vagy gondolkodni. Mert megint végigbőgök egy hetet, mint októberben. NEM! Egy este elég volt mostanra, nem kell hat másik! Ígérem, többször nem kérdezem meg gondolatban, hogy milyen az a lány. Inkább ezt az egészet kiírom magamból. Még ha ehhez az kell is, hogy leülök, hogy Igen , én most VERSET FOGOK ÍRNI. Illetve ezesetben csinálni. Mert nálam ez a csinálás-kategória. Ebből jó nem születhet. Csak megkönnyebbülés. Néha még az sem.

Terméketlen


Terméketlen vagyok,
akárcsak a kővé fagyott
talaj, melyre magot
sosem vetnek, mert meghal ott.

Várakozom csendben,
hátha ezt a sötét leplem
engedik levetnem,
s újraéled minden bennem.

Akárcsak tavasszal,
ha vörösen int a hajnal,
s akkor ami nagy baj,
tovaszáll a meleg nappal.

Úgy, mint a tavaszra,
igen úgy várok, ragadva
ebbe a vacakba.
És rád várok. Vess magadra!

Vagy magadat vesd meg,
mert most már hiába festek
magamban szép verset,
téged már nem érinthet meg.

S ezt a sötét leplet
viselhetem, én, a gyermek.
Fejem Felett Felleg...
Ez a sors, mellyel megvertek.

Te meg, aki közben
nem hagyod, hogy levetkőzzem,
Te, te tükörszörnyem,
fagyos rög maradsz a földben.

És bármit akarok,
én "mi lenne, ha..." maradok.
A szemed, a hangod
mindig visszahúz magadhoz.

S én, a terméketlen,
tudom, elsorvadok csendben.
Csak annyit mondj nekem:
Milyen, kit szeretsz helyettem?

Egy régebbi rajzom egy darabja.
Egy hold van a szivárványhártyájában, amúgy,
attól ilyen fura. Csak mondom, mert sztem nem látszik :D
Amúgy a Hold miatt is idevág, de valami hasonló van most a kézfejemre rajzolva.
4 napja nem tudom lemosni...

2013. szeptember 21., szombat

Arcpolitika

Petőfinek is volt. Mármint ars poeticája (a bejegyzés címe is erre utal. Egy kretén barátnőm írta egyszer így le). És a magyaróra meg unalmas volt, úgyhogy úgy döntöttem, írok egyet én is magamnak. Ez aztán különböző akadályokba ütközött, de a többi már mind ott van a versben...

Ars poetica


Minden költőnek kell egy ilyen.
Igen?
S én költő vagyok?
Ezt nem hiszem.
Csupán a nagyok
- nem tehetségre, csak pofára -
vágynak a névre, a csodára,
s mellüket verik izzadt versükre
és süket fülbe
ordítják büszkén a szarra:
- Én költő vagyok! Mindenki hallja?!
A sok marha...
Nem voltam, nem leszek
költő, csak verseket
írok.
Ha bírok.
Mert ha nem tenném, még jobban fájna.
Nincs hát szükségem ars poeticára.


2013. július 29., hétfő

Csobánka

Heten négy üveg pezsgőt és öt üveg töményet egy éjszaka alatt. Azon nevettem, ahogy befutok a házba és vissza. Aztán sírtam, azt hajtogatva, hogy semmi okom rá, hogy mindkét engem vígasztaló lány inkább megtehetné, de mégis én vagyok az, aki bőgök. Egy idő után már csak azért, mert egyszerűen gyűlöltem magam, hogy én sírok, amikor nekik kéne.Pedig megfogadtam, hogy nem fogok többet. Ők minden elintéznek magukban, én meg velük cipeltetem magam. Amit most leírtam, legszívesebben nekik mondanám el. Nincs benne semmi költői, semmi szép, tán versnek is nehezen mondható. Ez csak az, amit gondolok.

 

A mártír

Szédülnek a boldogok.
Ha szédülni jó dolog,
mégis mi van most velem,
hogy átjár a félelem?

Szétfőzött gombóc vagyok
a lépcsőn, s nem szólhtok
senkinek, hogy sírni kell.
Indokolnom nincs mivel.

Elégedett kis gombóc!
Nevettél, most m'ért gondolsz,
arra, hogy nem szabadna
gondolni e szavakra.

Majd ölellek titeket.
Kérem terheiteket.
Nekem tényleg nincs okom,
s én bőgök vállatokon.

Nevetve kell szédülni.
Mégis mi van velem, mi...
...láncok, ...lángok, talánok?
Más okot nem találtok.

S szánalom szemetekben.
Sajnáltok, mert szerettem.
Már félek. Szédülve bár.
A boldogság belém kár.

Kár, mert nyugtalanná tesz.
Most jó, de aztán mi lesz?
S inkább a semmin sírok.
Rakjatok rám, még bírok.

S hátha egyszer eleget
raktok, s okkal lehetek
végre aki akartam:
pióca a nyakakban.
Recycling rulez

2013. július 3., szerda

Dzsiszeik

Hányingerem van. Az az igazság, hogy lassan negyed egy. Mármint éjjeli. Öt óra múlva ébresztő. Olaszországba megyünk. De nekem nincs kedvem aludni. Tisztes mennyiségű zsebpénzemet ittam el ma (tegnap) éjszaka, de nem bánom. Osztálytársakkal. Nagyon szeretem őket. Ők tartják bennem a lelket. Bár már mindegy is, igazából. Azt hiszem, már nem szeretek többé. Illetve, a franc se tudja. Két BacardiKóla után járt egy Coca-Colás szilikonos karkötő. Nekem most kettő van. Két piros. Újabban ez a kedvenc színem. Egy Együtt és egy Veled felíratú. Arról álmodoztam, hogy az egyiket Neki adom majd, ha egykori szokása szerint az ölébe veszi a kezemet, s egy gyors szorítás után megjegyzi milyen hideg, aztán elkezdi babrálni a karszalagjaimat. Vagy a körmeimet, esetleg a kalapomat, talán a hajamba túr bele, mint akkor régen a buszon. Talán nem csoda, hogy félreértettem. Mégis visszautasított. Vannak, akik szerint még van remény. De nem is tudom... Szép lenne, de én már nem hiszek benne. Legalábbis remélem, hogy nem. A céltalan remény megnyomorít. Ilyesmiről szól ez a sok-sok haiku, amiket tegnap éjszaka alkottam a telefonom jegyzetei közé. Mert már megint nem alszom...Talán most sem fogok. Hogy lehet, hogy olyan nehéz összpontosítani? Pedig nem is ittam olyan sokat....

Haikuk egy szerelem temetésére

(keletkezésük sorrenjében, válogatatlanul.
Néhányat már nagyon szarnak találok, de amik tetszenek, azokat aláhúztam.)
Csúnyán elbasztam,
s próbáltalak utálni.
Aztán feladtam.
*
Volt egy mély sebem.
Vérzett, már bőr nő alján.
Varrját tépkedem.
*
Most már csak nézlek,
s nem merek hozzád szólni.
Fordulj el, kérlek!
*
Nincs terved velem.
Gyomromban hever a sok
pillangótetem.
*
Barátok lettünk,
mégis átnézel rajtam.
Érzést temetünk.
*
Már nehéz sem vagy
- ólomgolyó a szívben -
a remény elhagy.
*
Kihallgattalak,
és a szerelmes dalok
most már csak szavak.
*
Csúf betegségként
múltál a lázzal együtt.
Nincs már több kétség.
*
Néha álmomban
még látlak. A tiedben
volt, hogy ott voltam?
*
Élni akarok,
s nem érezni rajtad az
űzött vad-szagot.
*
S azt hiszem, vége,
de ha mást ölelnél, szar
lenne rám nézve.

Klassz kis régi, szar rajzocska :D
Csak azért teszem be, mert Hiperkarma.
És ez a szerelem Hiperkarmára haldoklott :)

2013. július 1., hétfő

Ez szimbólum?

Mindig irígy voltam azokra, akik képesek szép, szimbolikus képekkel operálni. Ez még mindig nem szimbólum, de legalább már megpróbál úgy tenni, mintha az lenne. Vagy legalább allegória. Asszem ez mégis inkább az. Illetve nem t'om...Amúgy szobabiciklizés közben jutott eszembe az első két sor, aztán a többi meg jött  magától :)

 

Sors

 
Kicsi vagyok,
s könnyű, mint a nyári zápor,
mi, ha százszor
jön is, attól sem lesz nagyobb.
 
Hűs permetként
szakadok a forró földre.
Szinte dőlve.
De minden cseppem elnyelték.
 
Majd eloszlok,
mintha nem is lettem volna
az, mi oltja
száraz szomjadat, te torok.


2013. június 24., hétfő

Füst

Valaki azt mondta nekem, hogy az Európa Kiadó zenéjében a sátán kacsintgat a hallgtóra. Kiröhögtem volna, de rájöttem, hogy mond valamit. Tényleg van valami megfoghatatlan remegés abban a zenében, amit jobb híján sátáni erőként definiálhatunk. Mindegy. Ez egy külön történet, akárcsak az, hogy hogy sikerült végül mégis kivergődnöm Fishing on Orfűre. Ugyanis a Megalázó, durva szerelem című kultikus szám hallgatása közben íródott ez az egyperces, ami rajtam kívül valószínűleg senkinek nem jelent semmit. Ha megpróbálom két lépés távolságból szemlélni, még csak jónak sem mondom. De olyan volt írni, mintha tényleg megtörténne. És valószínűleg, ha hasonló szituáció állna fenn, valami hasonló kerekedne belőle. Csak szomorúbb végkifejlettel...

Vízipipa


Karikát fújsz, mert te azt is tudsz. Megint az az érzésem, hogy te tényleg mindent tudsz.
- Igazából nem szeretem a vízipipát - motyogod és szívsz még egy slukkot, majd a kezembe nyomod a csövet.
- Én sem - vonok vállat és mélyen leszívom a füstöt. Émelyítő íze van, ráadásul végigmarja a torkomat. De nem bánom. Ahogy azt sem, hogy könnybe lábadnak a szemeim. Ebben a sötétben úgysem látod.
- Tessék? - kérdezel vissza némi fáziskéséssel. Nem nézel rám.
- Ja, semmi. Csak azt mondtam, hogy én sem szeretek pipázni. Csak a társaság miatt szoktam.
- Hát, az most nincs.
Annyi mindent akarnék neked mondani, s utolsó mondatod csak felerősíti bennem a vágyat, de újat úgysem tudnék közölni veled. Hiszen mindent tudsz. Mindent. Én ellenben semmit és ez idegtépő. De mégis befogom inkább. Hallgatni arany. Szó nélkül figyelem, ahogy füstbe fullad az arcod. Az a metsző, kicsit mindig szomorú szemeid, a szád, az orrod,  a kissé elálló füleid...arcod minden egyes izma, melyeket hétről hétre idealizált bennem szívettépővé a kémia.

Utánad szívni a pipából kicsit olyan, mintha megcsókolnálak. Füstöt sóhajtok, miközben lopva rádemelem a tekintetemet. Te gyorsan elkapod a tiedet. Bájos ez a struccpolitika...Pedig neked aztán tényleg semmi okod a bújkálásra. Feléd nyújtom a csövet, aztán, mivel kiürült a kezem, zavartan babrálni kezdek a karkötőimmel. A csend sötét, mély és torokszorítóan kínos. Pont olyan, mint akkor este. Fáj az emlék, de már csak olyan tompán, messziről. Te persze továbbra sem szólsz, inkább a füvet tépkeded magad alatt. Lassan, módszeresen, szálanként. Eltűnődve figyelem, s akaratlanul is átfut az agyamon, hogy milyen költőien metaforikus ez a cselekvés. Meg sem kísérelek témát feldobni. Igazából legszívesebben elfutnék, elmennék a többiek után, de megmaradt méltóságmonak legalább a parazsát próbálom melegen tartani. Igenis nagylány leszek!
„Nagyváros bevette nagylányt”
Szívettépő körmökkel mar belém a dal, amire született, élt és haldokolt a reménytelen kis pislákolás a gyomromban. Dúdolni kezdek. Talán te is, de nem hallom tisztán. Nem is akarom. A pipa kihasználatlanul parázslik közöttünk, te azt a piros viaszgolyót babrálod, amit mindig. Bár már elég rég láttam nálad. Meg sem lepődök, amikor elkezded dobálni.
Hatalmas önkontrollra van szükségem, hogy ne nézzek rád. Felhúzom a térdeimet és ráhajtva a fejemet észre sem veszem, hogy dúdolásom mikor csap át halk éneklésbe. Csak akkor ébredek rá a külvilágra, mikor „Szeress nyugodtan, majd nem figyelek oda” bukkannak elő a számból a szavak. Ha nagyon akarnám, most még leállíthatnám magam, de az egyszerű lustaság fog vissza. Elegem van ebből az egészből, jöjjön, aminek jönnie kell. Az arcomon végigfutó két csík olyan, mint egy lázas, forró hidegrázás. Dacosan szegem fel a fejem, s összeszűkült, elkönnyfüggönyzött szemeimen keresztül inkább csak sejteni tudom, hogy engem figyelsz. Ki tudja mióta. Nem szándékosan teszem, de olyan mélyen bámulok bele a szemedbe, hogy elejted a viaszgolyót. A szétégett szén szanaszét száll, ahogy a kis labda a közepébe hullik. Természetesen azonnal olvadni kezd, a csöpögő vörös folyadék nyilvánvaló asszociációkat indít meg bennem. Ismét a metaforákon gondolkozom.
- Grat! - suttogom azért, kommentelve pillanatnyi ügyetlenségedet. Nem merek hagosabban megszólalni, így is nagyon félek, hogy túl magasra sikeredett a hangom.
- Tessék? - Egész közel csúszol hozzám.
- Semmi - legyintek egy aprót, de az utolsó szótag a sós melegségbe fullad. A következő pillanatban már csókolózunk. Olyan, mint leszívni a füstöt. Közben piros viasz csöpög a fűre.

Sajnos nem tudok scannelni, úgyhogy fotóznom kellett.
Attól ilyen pocsék. Élőben szebb lenne.
Amúgy ő igazából a Dílerlány :)

2013. május 4., szombat

Hiány

Tizenegy körül, ágyhúzás közben rajta gondolkoztam e nyolc kis sor erejéig. Hogy milyen rossz ez így, hogy rajtam kívül tényleg senki nem tud róla. Még ő sem. Meg azon, hogy tegnap nem találkozhattam vele. Pedig a péntek az ő napja. Meg persze a barátaié is. Fogalma sincs rólam. De nem is töröm magam, hogy így legyen. Éppcsak próbálok nyitottabb lenni vele, mint a többiekkel. A közelében maradni, bújni, kettesben sétálni hazáig. Igazából fel kéne adnom...

Szia világ, szia, Milán!
Mint egy nyárson, Ámor nyilán
tartod szívem jeges tűzbe,
engem egyre beljebb űzve
szemed bolond erdejébe,
melyben csendben elvetélve
tanulja meg majd a lelkem,
miért nem szabad szeretnem.