A következő címkéjű bejegyzések mutatása: jóbarátos. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: jóbarátos. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. október 20., hétfő

Lehet, hogy tanulnom kellett volna...

Négyes. Az egyetlen tételt kaptam, amit tudtam, hogy nem tudok ötösre. De tudhattam volna, ha nem egész éjszaka a bartnőmmel dumálok. A pótnővéremmel, akivel pontosan ugyanazok és pontosan ugyanúgy megtörténtek.

Rózsakertek alatt


Valahol a rózsakertek
alatt, hol a kósza lelkek
bíbor-illó ködök csupán,
ott ringanék kölyök-bután
világom végső hintáján.

Szakadatlan, míg a földre
nem hullt minden csillag, s ölbe
nem fektet szőke fejeket
az esőn ázott szeretet
világom végső hintáján.

Lengnék, mint a lógó lelkek.
Jéghideg és forró percek
szántanák a hátam sorban.
Egy éven át fáradt voltam
világom végső hintáján.

Valahol a rózsakertek
alatt sohaóra telhet.
Csak te tudod, e hely hol van,
hisz ha voltam, veled voltam
világom végső hintáján.


2014. szeptember 14., vasárnap

Koránkelés

Korán keltem, s nem volt semmi dolgom, csak elolvasni egy levelet. És fájt, nyűtt, addig tépett, míg egy hiányfeketelyuk nem szakadt mellkasom közepébe. Egyetlen embert ismertem, akire azt mondtam volna, hogy olyan közel áll a tökéleteshez, hogy az a picinyke távolság elég legyen ahhoz, hogy meg merjem kedvelni őt. Olyan nagyon, hogy pár hónapnyi nemléte teljes darabokat tépjen ki belőlem.
Egyszer azt mondtam neki, olyan, mint Dumbledore. Persze ő elviccelte a hasonlatot, de én ennek ellenére tartom magam hozzá. Így született a vers is, látszólag arról a varázslóról, akiről már írtam egy letagadnivalóan szar verset.

A varázsló nélkül


Becsuktuk a szemünket.
Nem lehet a legkékebb,
s nem kergetünk lepkéket,
ha úgysem látsz bennünket.

Nem isszuk a Cherry Juice-t.
Ötven forint sok érte.
Meg hát nincs is jó íze,
és szívünk is messzi húz.

Összehúztuk magunkat.
Nem tudjuk már, mi a jó.
Szívünk szól, hogy riadó,
de nem leljük az utat.

Napok óta nem szólunk.
Nélküled nincs, mit mondjunk,
s mit titkolt, mit titkoltunk,
már rég a szélbe szórtuk.

Lassan nem is lélegzünk.
Áll a nehéz levegő,
s bár belélegezhető,
mi már úgyis szétestünk.

Szétesett itt mindenki,
s eltűnt minden, ami jó
te voltál a kincs, a szó.
Helyeden most nincs senki.

S mi becsuktuk szemünket,
ne legyen a legkékebb.
A tükörbe sem nézhet,
ha tieid eltűntek.


Előfutár

Ez olyan vers amiből valószínűleg még rengeteg születik majd. Mert húsomig hatolóan nyilallt belém tegnap egy gondolat: már nem mivagyunk a kicsik. De most is akadnak belőlük bőven. S mások is voltak tizenkettedikesek. Ők voltak a tizenkettedikesek. S most mondanám, hogy valami általános értékvesztettséget látok, ha rájuk nézek, de az értékmegmaradás törvényei szerint az nem veszhetett el. Néztem magunkat tegnap este és rájöttem, hogy szó sincs semmi ilyesmiről. Ők nem kevesebbek semmivel, egyszerűen csak át kellett adniuk a helyet. És én tudom, hogy ha majd a mi kicsijeink jönnek rá arra, hogy milyen érzés közösséget csinálni, sírni fogok, mert akkor nekünk kell majd csöndben eltűnnünk.

Staféta


Futottunk, mert azt mondtátok.
Istenszó volt hangotok.
Jöttek-mentek hagyományok -
szorongattuk a botot.

Megfogtátok másik kezünk,
és velünk futottatok,
Már tudjuk, hová siettünk,
csak azt nem, hogy hol vagytok.


2014. szeptember 11., csütörtök

Szakított idő

Kisebb-nagyobb suülinapi szervezkedésekben feltorlódott valahogy egypár vers. Talán mégiscsak a kedvencemet választanám ki közülük legelső megosztásra. Tegnap villant be az első pár sora, miközben a Sugárból gyalogoltam hazafelé. Némiképp Ady Eltévedt lovas c. versére rímel rá számomra, ugyanis végig az zakatolt a fejemben, miközben írtam.

Örsön éjszaka


Nyoma se teremtett lelkeknek,
csak az éj sikolya száll tova.
Innen, bár eljutok bárhova,
hívhatnak, én akkor sem megyek.

Köd ül a térsarki mocsokba,
cigivel kínál az éjszaka.
Józan ész noszogat: térj haza,
de én lekussolom morogva.

S fázósra nyitom a kabátom,
nézem a két részek alakot,
aki a semmibe andalog,
A hazautat nem találom.

Befut az utolsó Ikarus.
Bújik a kavargó ködszörnybe
Számára bámulok köhögve,
s fénymeleg gyomrába hív a busz.

Sajnálom, mondtam, hogy nem megyek,
suttogom épphogycsak fellesve
rajta a hármasra, s egyesre.
Kanyarog számból a lehellet.

És tovább járom a néptelen,
hidegen hangtalan éjszakát.
Szemem emlékeken néz ma át,
de nem jön a régi félelem.

Kocsmák, buszjáratok, emberek,
búcsúzás, barátok, szerelmek...
Most csupán, bajt látok, s szemetet.
Haza, a múltba már nem megyek.


2014. augusztus 2., szombat

Utolsó

Nos, igen, valószínűsíthető, hogy most egy jelentős ideig nem kerül ki semmi a kezeim közül. Ennek több oka is van. Az első talán egyszerűbb: elutazok egy hétre. Utóbbi éveimben az Év legjobb hete címért pályázó hétre, de ez részletkérdés. A másik meg...hm, kifogytam az érzelmileg megrendítő témákból. Nem szeretek, nem szeretnek, nem gyűlölök, nem gyűlölnek, nincs fájdalom, nem fájok. A semmiből nem lehet verset írni. Ez is tegnapi termés, azóta már az is lecsillapodott bennem, amit akkor éreztem. Legyámítva a Game of Thrones-vonulatot, mert az is van benne jócskán.

A boszorkány dala


Veletek vagyok ellenetek,
ha űztök, én csak felnevetek.
Rátok ruházva szellememet,
hisz kire vágytok, nem lehetek.

Melletetek is távol vagyok,
s innen is bárkit átkozhatok.
Azonban még pont rám ronthattok,
de romlás csak, mit rátok hagyok.

Hátat fordítok szemtől szembe,
hívő szívetek felöklelve.
És annak, aki elöl menne
béklyóit húzom erősebbre.

Magamban hiszek: Istenemben.
Átkozott, aki ismer engem,
köztük többé nincs kit szeretnem.
Ilyen vagyok, mert ilyen lettem.


Nanenáné

Összeveszni valakivel, aki sokat jelent, másfél hétig nem keresni a kapcsolatot, majd egésznap az első találkozástól rettegni. Na, az valami ilyesmi...

Feltételes


Lehettem volna. S kapva kaptam
magamon, de csak az maradtam,
akinek lennem nem szabadott.
Így lettem büszke elhagyatott.

Szerettek volna. De csak majdnem.
Láttam mit kellett, s becsap a szem.
Mérgezett nyíllal engem talált,
vérem vitt szerte bennem halált.

Feledtem volna, de kimentem
a fejemből és senki lettem.
Így aztán többé nem lehetek,
csak dacba fagyott nemszeretett.



2014. július 30., szerda

Folytatás

A tegnapi vers testvére. Legalább megint van miről írnom...

Hová lettetek?


Kik oltsák most belém a helyes elveket?
Hová lettetek?

Kik lássanak bennem elveszett gyermeket?
Hová lettetek?

Kik borítják így be testtel a testemet?
Hová lettetek?

Hol vannak a vállak, miken reszkethetek?
Hová lettetek?

Kikkel szőhetem a kútba szánt terveket?
Hová lettetek?

Kik köpjék eztán le furcsa szerelmemet?
Hová lettetek?

Hogy tegyem így tönkre megint a kedvetek?
Hová lettetek?

Kik mutatják így meg nekem, mit veszthetek?
Hová lettetek?

Ki maradt mellettem, pedig már nem szeret?
Hová lettetek?

Kik mutatják, mégis mozognak a hegyek?
S én hova legyek?


2014. július 29., kedd

Tagadó

Mi lesz az emberből, ha úgy tud elvonulni végre, hogy jogosnak érzi a távolságtartást? Szerintem egy öntudatos, irogylésreméltóan szabad lény.

Hitvallás


Nem hiszek már a csodákban.
Ahogy vártam,
csak végtelen hacot láttam.
Halott szárnyam.

Nem hiszek a messzeségben.
Belenéztem,
elindultam, el nem értem.
Elvetéltem.

Nem hiszek a barátokban.
Galád voltam,
s elfogadást varázsoltam.
Magányomban.

Nem hiszek a szerelemben.
Egyszer tettem,
szívem tájám megrepedtem.
De feledtem.

S nem hiszek a nagy szavakban,
balga zajban,
semmiféle tarka dalban...
Csak magamban.


2014. július 25., péntek

Alibi

Megesik, hogy az ember csak úgy van. Nem jól, de nem is rosszul. Keserédes harmóniában folyatja keresztül magán az életet, miközben a lehető legtöbb hülyeséget elköveti egy héten belül, csak hogy ne kelljen szembesülnie néhány dologgal. Lassan vége a nyárnak, a táborok ideje lejár, aztán a giminek, a barátságoknak. Nhánynak idejekorán. És ez megijeszt.

Teddy után


Voltam, mi vagyok, s leszek, mi marad.
Szívembe vetett vadvirág szavad.
S hajtva az élet zajától csendre
nő, mintha minden magától lenne.

S öntözöd könnyel, kritikus kínnal
s tápot e nedvtől kitisztúlt szívfal,
édes-keserűt kap a virágod
Voltam, mi kellett, s leszek, mit vártok.


2014. május 27., kedd

Köpni kell!

Matekfakton írtam, egy órával ezelőtt (most infó van). Három lány. Mind tudja egymásról, hogy igen, mindannyian ugyanazt érezték ugyanazon srác iránt, ha azt is tudja, hogy a srác viszonozta ezt az érzést, de ugyanazon a ponton megijedt, és úgy döntött, nem érdekli a lány, sőt, azt is, hogy még mindig éreznek valamit...na, az pont ilyen. Igazából nem köpni kell. Hányni.

Hárem Grácia


Ez a három hölgy háremhölgy.
Semmijük sincsen, bár fennkölt
mind a három.Nézem, látom:
bennük valami már eltört.

Törten, de még mindig állja,
hogy lépnek egymás torkára.
S közben kéz kézben jár és néz:
ki köp rájuk láncuk látva.

Köztük herceg, Szőke Herceg.
Ha rájuk néz, ünnepelnek.
Kit kiválaszt, arra sárga
irigység száll. Ő meg nevet.






2014. május 12., hétfő

Született

Gondoltam, megpróbálom visszalehelni a blogba azt akevés kis életet, ami volt benne, úgyhogy felteszek 1-2 régebbi verset is majd. Péladául ezt. Születésnapra írtam. Olyasvalakinek, akiről sosem tudom, hogy utáljam-e, sőt, azt sem, hogy az elég okom az utálatra megvan-e, avagy sem. Bonyolult. Többször előkerült már amúgy verseimben, mert szerves részévé tette magát az életemnek. Ő is hitt, szeretett, kavart, majd elbukott. Sokszor. Ráadásul PONTOSAN ugyanabban, amiben én. Így lettünk mi ketten a "macskás öregasszonyok", akiknek nem jár Szőke Herceg.

S-vers

Fanninak 20. szülinapjára


S elhitted, hogy itt a vége,
macskát vettél,
s beültél a hintaszékbe,
aztán lettél
azzá, mivé kellett.
Tényleg kiégettek?

S kendő alá hosszú évek,
s nehéz hetek
súlya bújtatott el téged.
Kemény fejed
Réges-rég elvesztve
fújsz felhőt lelkedre.

S nem ég, csak a semmi lángja
szívkamráid
sötétjében. Elhibázva
mindhalálig
minden szerelem és
céltalan remegés.


S reszketegek már a kezek,
mint az ágak
és már senkit nem ölelnek.
A magánynak
élnek, meg macskának.
Mást nem is találnak.

S mikor már épp jön a halál,
pilla rebben.
köddé válva magasba száll,
nincs a testben
a macskás vénasszony.
Reggel már az alkony.

S ébredve, maradsz, ki voltál:
remény rabja.
20 év után, tudodm, most már
eléd rakta.
sorsod Szőke herceged.
Egy perc még és megleled.



2014. március 2., vasárnap

Visszacsúszok

Majdnemegy hete nem írtam semmit. Mármint bejegyzésjelleggel. Kicsit sok dolgom volt, amik kicsit sokszor küldtek a padlóra mostanság. No, mindegy. Van, mi életben tart. Egy ember, aki úgy tűnhet, hatalmas szerelmem, de nem, egyszerűen csak bálványozom, mert olyan, de olyan szépen képes szeretni. Olyan embert, akinem sosem fog magától eszébe jutni, hogy szeresse őt. Pedig azt AKAROM látni, hogy szereti titokban. Erről szól a vers. A két csiga nálam több, mint metafora erre az egészre.

Két csiga


Két csiga ül a dombon.
Akarom, de nem mondom.
Mondanám, de nem lehet.
Eskü köti lelkemet.

Két csiga ül mereven.
Mindkettőt úgy szeretem.
Szeretem és hiába,
mert így csúszok hibába.

Kér csiga ül, egyiken
látni vélem, elhiszem,
mit a másik akarna:
lecsúszni az avarba.

Két csiga ül, jó nem lesz.
Mindkettő ad és elvesz
tőlem, tőle, magától.
Nem lesz több a barátból.


Két csiga ül. Vagy három?
Bennük lelem halálom.
Lenne eggyel kevesebb!
És a kettő szerethet.

Hát, igen, nem életem rajza.
A törifüzetembe rajzoltam töltőtollal.
A lány ráismert, hogy a srácról mintáztam.

2014. január 27., hétfő

Lecsúszóban

Egyes dolgok kegyetlenül tudnak fájni. Ilyen a családi síelés. Mert ilyenkor mindig eszedbe jut, mennyivel klasszabb a barátaiddal, osztálytársaiddal. És fáj, ha arra gondolsz, hogy idén miahalál lesz sítáborban. Met vagy kegyetlenül jó lesz, vagy töltheted tovább a párnádat a már százmilliószor feleslegesen elsírt könnyeiddel.
A felvonón pötyögtem a telefonomba tegnap.


Jóslat


Képzelj el üreset, végtelent,
száguldd le rajta az életed
vakmerőn féktelen: tanyálni,
felállni, anyázni...akármi.
Vagy törni el újra. Sokadszor.
Szúrj tűt a szívedbe! Ott harcol.
Tartsd meg a titkokat, szitkokat,
feledd a két csigát, mit mondtak,
és csússz le, tök jó lesz, meglátod.
Feledd az istent, ki megáldott!
Beszéld ki, tudd meg, hogy milyen ő! -
Légy te a veszélyes síelő,
Fuss magadtól is! Futás cicám
a patak fagyait figyelve,
arcodon hogyan önt ki medre!
Hisz nevét sem adja rímedre.


2014. január 16., csütörtök

Bárcsak engem is ölelne a rím, nem csak önmagát!

Tegnap éjszaka 4 verset íram egymás után. Egyet már feltettem, egyet talán sosem fogok, mivel nagyon-nagyon magamnak szól és nagyon rossz lett, szerintem. Maradt kettő. Ez a kettő, amik azon fondolatsorom folytatásai, amit az előző bejegzésben pedzegettem. Hogy milyen verset olvasnék fel Neki. Írtam hát egy olyat, ami nem rólam szól. És egyet, ami valahogy abból lett, hogy bennem maradt ez a fura, általam sosem használt ölelkező rím. Most valahogy szépnek, s indokoltnak is találom. Mármint a rímet. Pedig eddig nagyon nem szerettem.

Az Érinthetetlen


Érinthetetlenülr
fojtó fagyban meg se rebben,
örök álmot alszik csendben.
A lélek is lehül.

Sorsát elfogadva
más lényekre nézi sem mer,
lassan feledi, hogy ember.
S marad jéggé fagyva.

Tán könnye sincsen már.
Sötétsége mögé bújva
elfogadja újra, s újra,
hogy rá egy szív sem vár.

Hisz pontosan tudja,
ha szeretni merészelne,
egy érintés elég lenne
és szíve elhullna.

Így kártyáz el benne
vívva magával egy érzés,
az az elátkozott kérdés.
A gyilkos "Mi lenne?".

És fejéből némán
tépked ki kedves képeket,
majd így szól: "Neked nem lehet,
boruljon a jég rám!"

És dőlve jégsírba
lefagyasztja minden báját.
Ki szerette, csak egy kártyát
gyújt fel érte sírva.

És a másik. Ehhez készült a rajz is, ami sajna nagyon szétcsúszott árszínezés közben. Élőben jobb, asszem. Ezt amúgy az egyik barátnőmnek ajánlom, akivel BrokenWeekCsütörtökön az esőben ugrálva énekeltük, hogy "Két szék között a padlóra estünk és nagyon beütöttük a seggünk", hogy aztán a fogyókúra jegyében teleegyük magunkat gesztenyés croassant-nal, megünnepelvén, hogy egyikünknek sem jön össze soha semmi.

Két szék közt


Körülöttem két akarat
dühöngve feszül egymásnak,
köztük engem meg sem látnak.
Aztán minden néma marad.

Később földön ülve látom,
valami már nincsen rendben,
s tényleg itt feledtek engem.
Nincsen, ki segít felállnom.

Nekem senki sem szólt róla,
hogy értem élt két akarat,
s most gúnyolnak, mint szamarat.
Két szék közt estem padlóra.


2014. január 13., hétfő

Mert megint tanulnom kellett volna...

Hihetetlen, de mára is van mit bejegyeznem. Igazából tanulnom kellett volna, úgyhogy írtam. Mert elgondolkodtam azon, hogy milyen különös, hogy magam elé tudom képzelni. De megfogni nem tudom. Megpróbáltam leírni.

Az illatod


Valami szürkéstürkíz, kicsit áttetsző apróság. Lekerekített csúcsokkal. Kicsit piszkosnak tűnik, de csak színéből fakadóan. Egy amolyan kedves kis amorf alakú izé, amivel az ember nem nagyon tud mit kezdeni. Az alakja miatt nem kimondottan kézreálló, haszna nincsen, mégis szívesen magaddal hordod, mert olyan, ami elég kicsi és jelentéktelen ahhoz, hogy ragaszkodni merj hozzá, hogy aztán saját magad töltsd meg olyasmivel, ami nélkülözhetetlenné teszi számodra. Valahogy passzol az összes ingedhez és pulcsidhoz. Még a szemed színéhez is. Főleg mikor belelóg a hajad, hogy aztán azzal az enyémre annyira hasonlító mozdulattal félrekócold.
Olyasmi, amit a kulcstartódra raksz, ékszert csinálsz belőle, berakod a péztárcádba, hisz olyan apró, hogy elvész egyetlen szál cigi füstjében. És összenyomható, mert puha. Ahogy egy szivacs is az. És pont úgy képes finoman megszúrni, megkarcolni egy kicsit. De még az is jól esik, éppcsak emiatt még kevésbé tudod hova tenni. Jó bele fúrni a fejedet, elaludni benne, vagy csak a kezedbe venni, mert valahogy megnyugtat. Főleg ha bekúszik mellé a füst is az orrodba. Mert akkor hirtelen minden a helyére kattan és az ember rájön, hogy te vagy az.


2013. november 23., szombat

Azt hittem, szar...

Van egy vers, amit még a nyáron írtam (és régebben asszem hivatkoztam is rá, mindván, hogy én ezt ide fel nem töltöm, mert még a végén illetéktelenek találnak rá, de most úgy vagyok vele, hogy teljesen mindegy. Úgysem lepne meg senkit...). Egy nagyon kivételes vers, ami sok ilyen téren tett, befuccsolt (fuccs, ilyen jókis szócska :D ) kísérletemmel ellentétben valahogy visszaadja azt a pillanatot, legalábbis számomra, amelyiket megörökíteni volt hívatott. Most, a napokban olvastam vissza, mert lassan betelik a kis fekete könyvecske és szívesen nézegetem. Akárhogyis, másfél évnyi "életmű" van benne, három (hasonló ívű, rajongok, de rájövök, hogy nincs értelme, aztán a végén már csak azét könyörgök, hogy megszabaduljak-típusú) múzsaperiódussal, meg minden. Most éppen rajzolok az utolsó oldalak egyikére. Nem tudom, hogy érdemes-e most megtöltenem, vagy várjak, hátha valami vidámabb dolog is kisül belőle. Mint pl ez a vers, ami abból a szempontból is kivételes, hogy vidám. Nagyjából...

A Csillagnéző


Üvölt a szél és kacag a Hold*.
Teheti, hisz az úr a nap volt,
s amíg nincs csillag, a fény még ő.
Mellém telepszel, Csillagnéző.

Bársonya kékbe vált az égnek,
vörös aljával együtt égek,
s szikrákat vetnek mind a lángok.
Mondd, Csillagnéző, ugye látod?

S míg a száz szikra száll a szélben,
tiédhez támasztom a térdem.
S hiába gyűlnek fent csillagok,
Csillagnéző szem szebben ragyog.

Fénycsóva fut fent. ,,Kívánjatok!"
,,Maradjon örök, miben vagyok!"
Hupikék cukor: olvadt láva.
Hé, Csillagnéző! Ki nem látja...?!

Arany a parázs, villám csattan.
Hálás vagyok, hisz így láthattam:
arcodra minden csended írtad.
Jaj, Csillagnéző, én úgy bírlak!

Fekete paplan hoz ma álmot.
Lassan hűl vele a zsarátnok.
Fölöttünk még pár csóva villan.
Hidd, Csillagnéző, hogy nem sírtam!

Csepp a nyakamban, parázs sercen.
Hírt hoz a szél is, hogy pár percen
belül elered. Zeng az égbolt.
Szólsz, Csillagnéző: ,,Jaj, de szép volt!"

S eszembe jut egy régi este:
Fekete pulcsiban, sietve
trolira szálltam, s lám, nincs késő
dzsekid is kérni, Csillagnéző.

*Stílszerűen a Hobo Blues Band A fattyú reménytelen szerelme és halála c. dal első sora. Pedig először kizárólag azért választottam, mert ez a dal rettenetesen köt oda, ahol a megírt pillanat (vagy pillanatsorozat) megesett. Ja és ha már így belejöttem a kommentelgetésbe: tegnap gondolatban kicseréltem az utolsó sorokat arra, hogy most már késő a dzsekid kérni Csillagnéző, de rájöttem, hogy nem igaz. A dzsekit biztosan megkapnám :)

wow, de régi kép :D és milyen jól passzol ide.
Zseniális :) ennek most nagyon megörültem. 
Milyen könnyű boldoggá tenni engem, te jó ég!
Baszki, de fáradt lehetek :D

2013. október 28., hétfő

"Egy késő üzenet, egy megkéselt levél"

Egy darabig jó kifogás volt a nemblogolásra a scanner hiánya. Aztán be kellett látnom, hogy itthonról még elég hosszú ideig nem tudok majd rendesen scannelni. Apukám elvitte a nyomtatót is. Ahogy szép lassan az összes kis apróságát, ahogy csendes kapkodással még a tanév kezdete előtt elhagyta a lakásunkat. Valószínűleg végleg. De akkor erősnek éreztem magam. Csendben vettem tudomásul. Először azt hittem, valami hülye vicc, aztán rájöttem, hogy nem, teljesen komoly. Sokkot kaptam, pedig éreztem. Benne volt a levegőben. Minden szívfájdítóan olyan volt, mint 2 hete pénteken. Amikor megtudtam, hogy elkéstem. Elkéstem ezzel az amúgy sem biztosan bejöttös vallomással. Hiszen már csináltam ilyet, mint az közismert. Az is remekül összejött. Két nappal előtte írtam magyarórán 3 különböző, táskámban kóborló papírra felfirkálva. Olyan az egész, mint a Börtön ablakában c. kulttábortüzes dalban. A tábortűz is ő, amúgy. Meg minden MÁS.

ValloMÁS


Érzem az illatod.
Tudod,
ez már rossz.
De kérlek, ne átkozz!
Te akartad.
Felkavartad
könnytisztakék állóvizem,
hiszen
fájt az átlátszó, híg semmi
s neked ennyi
pont elég volt.
Ott benn még szólt
más, s ezért lett,
hogy megszerettelek téged.

És lenne itt valami.
Kérlek, próbáld meghallani!
Tudod, tőled régen féltem.
De most minden részem
egészen,
minden egyes ölelésben
megköszöni neked,
hogy ilyen jól mehet
ez az egész,
s így nem nehéz
kívül-belül ez a sok szar.
Ám barátot ölel a kar.
És ez zavar. Kit nem zavar?
Ki lesz az, ki többet akar?

Szívem! (Szívem?!?!)
Én azt hiszem,
rohadtul nem így terveztem.
Felgyűlt a sok izé bennem,
s nem látok mást.
Sem látomást,
sem vak álmot...
M'ért nem vagyok, csak barátod?!
Na, látod?
Nem látod?
Vagy csak nem érted?
Hát nézd meg!
Nézd meg ezt a lányt! Buta és kicsi.
Nézd meg ezt a lányt...

Jinx-kapitány felszerelése. 
A Kendő, a Bringáskesztyű, és a Szerencsenyaklánc.
Megnyomott névelőkkel.


2013. október 7., hétfő

...és négy évvel később

A cím az előző bejegyzésemre akarna utalni. Ja és másodsorban arra, hogy azóta pont négy év telt el, mióta megismertem. Mármint a lányt,a kinek a verset írtam, csak a neve szokásomhoz híven leharapódott... De mindegy, hiszen sosem fogom megmutatni neki. Kucival amúgy is sokkal jobban van. Állítólag. Noha én a helyében...mindegy, ez más sztori.
Csak annyi, hogy hetedik óta ismerem és felnézek rá és mindig nagyon bírtam, amit csinál. Jó volt köszönni egy TIZENEGYEDIKESNEK a folyosón, kellemes érzéssel töltött el, amikor megdicsérhettem, hogy milyen jól áll neki, ha ki van sminkelve (fanfact, hogy ezt ő azóta törlesztette :D ), és valahogy úgy ott volt, noha nem nagyon mertem soha közeledni hozzá. Kicsit bolondnak tartottam. De olyan kedves bolondnak. Egy dolgát viszont nem tudtam hova tenni. Amikor először láttam őket a folyosón az akkori pasijával. Nem értettem, hogy mit akar egy olyan sráctól. Aki amúgy az egyetlen volt az osztályukból, A Legendás Osztályból, akit sikerült megjegyeznem. Talán épp ezért tartottam tőle olyan sokáig egy kicsit. Most már mindent értek. Ja, és a srác az az ember, akiben az anyukám után a világon a legjobban bízok. Mert tudom, hogy bízhatok benne...

Patrónus2010


Nézlek, te karok közt kucorgó kisgyermek.
Csodállak, nem sejtvén, hogy én majd ismerlek
téged mint felnőttet, és akkor úgy látom,
én vagyok a gyermek, de te a barátom.
S e téged bilincsként ölelő két kezet
körém is fonja még a vágy, s a képzelet.
S mind a sok barátod, kiket most istennek
látok én, a csöppség, egyszer megismernek.
Nem sejtem, hogy egy arc, mi most csak sebesen
átfolyik elmémen, lesz, mit keservesen
űzök sok héten át, míg végül belátom,
nem lesz ő több nekem, csupán a barátom.
De most még csodállak, még nem vagy kisgyermek.
Látlak, mint felnőttet, s irigyen figyellek.
De nem a két kar kell, mi nekem még nem ér
semmit, de pár év és kérném a mindenér'.
Pólyába takarsz még. Engem, ki jelenleg
nálad is kisebb még. S sehol se szeretnek.
S most együtt nevetünk. Jé, de régi sztori.
Köszönöm, hogy itt vagy, és itt leszel...

Ugyan egy kicsit creepy a kép, de ez az a lány.
Elvileg nem, csak gyakorlatilag.

2013. október 5., szombat

2006

Nem ezt osztanám meg szívem szerint, de amíg vicceskedik a scannerünk, addig nem tudok új rajzokat scannelni, pedig a többi vershez már készen állnak a "jobbnál jobb" illusztrációk. Igazából ehhez is lenne jobb rajz, de most megelégszem egy Holnemvolttal. Hiszen ez is függőség. Személyi kultusz. Hogy egy srác (akit sem itt, sem legalul nem nevezek meg, mert egy hónapja fenyeget, hogy megkeresi a blogomat. Én meg naná, hogy nem akarok még nyomjelzőktet is hagyni neki...) régi és még ennél is szörnyűbb versét ( jól van na, 15 éves volt! Mondjuk én remélem, jobbakat írtam 15 évesen :P) fordítom magyarról magyarra, a pad alatt dugdosva a 2006-os suliújságot, amiben a vers megjelent, no meg a kis fekete verseskönyvemet és versszakról versszakra teszem tisztába az egész művet. Mert jó szórakozás. És mert így majdnem olyan, mintha ott lenne a srác...

A kitaszítottak megkísértésének
(tisztábatett) balladája


S ott állt a szomorú démon,
túlvilági kotorékon.
Gonoszan, félholtan, rondán.
De nem az egyetlen volt tán.

Dalba kezdett. Rondán szépbe,
mely ezernyi fülbe érve
értelmet csupán ott talált,
hol fájdalom hozott halált.

Dalát el nem felejtettem.
Magára szegezte lelkem...
Talán többet is szólt ennél.
Elbeszélném, ha figyelnél.

,,Ó, te szegény gyermek!
Taigetoszra tettek?
S akkor nem tehetted,
most kell bosszút venned.

Tarts hát velem te is!
Láng dühöddel segíts,
hogy megértsék, semmi
gyengének születni!

Állj bosszút azért, aki lehettél volna,
állj bosszút azért is, ki nem lettél soha,
állj bosszút azért, amit tehettél volna,
állj bosszút azért is, mit nem tettél soha!

És te, ronda törpe,
félélőre töve,
csak nevettek rajtad,
s arcod takargattad.

Érzem, most is érzed,
kegyetlen az élet.
Csúf vagy? Nincs kegyelem!
Jöjj hát te is velem.

Állj bosszút azért, aki lehettél volna,
állj bosszút azért is, ki nem lettél soha,
állj bosszút azért, amit tehettél volna,
állj bosszút azért is, mit nem tettél soha!

És te, szegény kislány,
hátad mögött szidván
kérték segítséged.
Így csaptak be téged.

Jót akartál tenni,
miközben meg senki
sem téged szeretett.
Nem kellett, csak kezed.

Állj bosszút azért, aki lehettél volna,
állj bosszút azért is, ki nem lettél soha,
állj bosszút azért, amit tehettél volna,
állj bosszút azért is, mit nem tettél soha!

És te, okos fiú,
ki sosem volt hiú,
túl nagy bölcsességed
sodort bajba téged.

Hisz az irigy világ
elégtétért kiált,
s ha futnál előle
könnyebben csal tőrbe.

Állj bosszút azért, aki lehettél volna,
állj bosszút azért is, ki nem lettél soha,
állj bosszút azért, amit tehettél volna,
állj bosszút azért is, mit nem tettél soha!

S ím, csak én maradtam
e démon alakban.
A meglopott halott...
Szeretve soha volt.

Ó, te gyönyörű lány!
Szerettelek talán.
Tettél, mivé lettem,
bosszúra űz lelkem.

És te, hű barátom,
halálodat várom.
Hegetlen seb - úgy fáj -,
ahol hátba szúrtál.

Hittem, hogy szeretnek,
de a megvetettnek
csak bánat a jussa,
mely halálom hozta.

Állj bosszút azért, aki lehettél volna,
állj bosszút azért is, ki nem lettél soha,
állj bosszút azért, amit tehettél volna,
állj bosszút azért is, mit nem tettél soha!

A démon így hagyta abba.
Szilánkosra tört a hangja.
Könnyfátyoltól ködös szeme
fordult most serege fele.

Volt, aki elment a harcba.
Űzte, tépte a haragja,
de a hajnal halált hozott.
Halt a sereg, az átkozott.

Van a bosszú, nehéz dolog.
Szívedben súlyként hordozod.
S kit a démon megkísértett,
nem nyert, csak ólomsúly-véget.

(R.R. nyomán)


2013. július 30., kedd

Nagyon bejött!

A barátnőméknél töltöttük az éjszakát. Mi, a négyesfogat. Ez lesz a 4. évünk, hogy ennyire jóban vagyunk. A negyedik táborunk együtt. A negyedik olyan táborunk együtt, amit azok a srácok szerveznek, akikkel az elmúlt tanévben minden pénteken találozhattunk mi, ketten az egyik barátnőmmel. Ez iszonyú klassz, meg ilyenek, de azért nem jöhet össze soha minden. Erről beszélgettünk egész éjszaka vele. Le sem feküdtem aludni. A 3 kávé bőven kiváltotta. Talán ezt a szart is a kávé váltotta ki. Egy darabig azt hittem, humoros neveket rejtegetni a sorok közé, hogy aztán az egész kép egy szerelmi csalódás által kiváltott részegséggé álljon össze. Aztán rájöttem, hogy nem. De azért felteszem :) Az első két versszak még egész vállalható, szerintem. A többihez inkább no commet -.-"

Kettőből nulla

(Kucinak)

Elsuhanó riadalmak...
Kalimpáló szíved szakad.
Ajtómra kalapált dalnak
válaszolok majd, hogy szabad.
És kiakasztom belőle
a semmi láncát, mi zárta.
S nappalimba menekülve
pálinkát öntök a szádba.
Nappali, nappali mindent
lát. Magadnak majd ez hazudd!
Egykor ami lánggal égett,
láppá lett, a tűz elaludt.
S e lápon most épp sírt kapál
magának két pöttöm alak.
Opálos szemükben halál,
valami lángtenger alatt.
Szép álom, mi? Felkeltelek.
Ezért kapálóztál, tudom.
Már mész, mikor közlöm veled:
Kettőből nulla, s búcsúzom.
Egy régi rajzom. A tavalyi táborban alkottam