Az irodalomfüzetem legsötétebb bugyrai

Magyartételek kidolgozása közben lapozgattam a régi füzeteimet. Találtam bioszanyagot (mert sosem volt bioszfüzetem), apró széljegyzeteket, firkákat a margókon (mint pl amit a bejegyzéshez csatoltam. Csak egyszerűen nem bírtam kiszerkeszteni tableten a csíkokat). Idézetecskéket, régi fájdalomiratokat, levélkéket embereknek, akik remélhetőleg sosem tudják meg, hogy ilyet írtam és nekik írtam. A legtöbb összefüggéstelen, fájdalomtól, hiánytól vagy ürességtől csöpögnek. Versek is vannak, legalábbis egy-kettő biztosan, amit még nem tettem fel ide. Az egyikre tisztán emlékszem. Bioszon írtam, valamikor április táján talán. Régi és szokásos, semmi, de semmi új nincs benne.

Nincstelenség

Nincs idő, nincs tér és nincs erő.

Nincs eső, szürke van, levegő

sincsen, csak fulladás, borzalom.

Csend van most, s a másik oldalon

szivárvány helyett csak a vakság.

Májusi esőre esély se.

Nehézben, fojtóban felégve

minden, mi valaha éghtő

volt, most már nem lángol végre ő.

S vizet szagolni bár jó volna,

lángját nem eső, fájsz oltotta.

S msot se tér, se idő, se erő,

se mozgás levegőt kereső.

Szürkén és némán és nehezen

üresség Szívemen fejemben.

Nincs szőke, barna, vagy fekete,

csak a tény: nem leszek szeretve.

A borús idő kedvéért

Reggel, amikor elindultam, zuhogott az eső. Mire kiléptem a lépcsőház ajtaján, már el is állt. Mostanában így megy ez. Gyűlöletes ez az idő. Mégis kb hozzá szól ez  vers, amit ma reggel írtam (már ideje volt egy hét után, hogy szüljek valamit végre). Szokásos sablon, I know, I know. Ez van.

Végtelen temetés

Vihar, zápor eső essen

Szakadjon csak, az temessen

téged a felázott földbe

Süllyedj csendben

mélyre bennem

s maradj elásott örökre

Legyen vihar, eső, zápor,

hisz eldaloltam már százszor:

Eső hozott, eső vigyen,

vak ébredjen;

ne égj bennem,

ne legyél láng szemeimben

És ha kisüt végre a nap,

te már rég elástad magad.

Végre, mondom és bólintok.

Felébredtem

és életlen

késed sebe már nem titok.

És a sár is szépen szikkad.

Ekkor mégis félrehívlak,

s ezredszerre szerelmemet

vallom újra,

szíven szúrva

magam. S ismét temethetek.

Before-After

Sítábor. Para. Félsz. Fájsz. Azt hiszed, van valaki, aki meg fog érteni, meg fog hallgatni. Valaki, aki szeret. ÚGY szeret és kiöntheted neki a lelkedet. Hogy mennyire félsz és mennyire nem akarod ezt az egészet. Azt hiszed, hogy te is hiányoztál neki. És rád se hederít, hogy aztán a nyakadban maradjon minden.

Félsz és Fájsz

Sok a félsz, sok a fájsz.

Odaérsz, sorbaállsz

a félszért, a fájszért,

mindazért a rádmért

csapásért, csendesen,

száradjon lelkeden

mind a félsz, mind a fájsz.

Gőzéből inhalálsz.

Tán köhögsz is tőle,

s gondjaid kinőve

jobbra félsz, balra fájsz.

Keztyűd lesz, s abban jársz

halálig, akarva

szánjon meg a karma,

s ha mégis sorbaállsz,

odamész, ne félsz, s fájsz

legyen a jussod ma,

ám hogyha úgy volna

máris kint lehetnél,

hol félsz, fájsz el nem ér.

Félsz. Fájsz. Buszra szállsz. Elindulsz. És rájössz, hogy nincs mitől félned, mert igenis van még, aki szeret. Két hónap és két illuminált este után megint ölelget, csesztet, simogat, babusgat. A síelő félisten. Ha becsukod a szemed, őt látod magad előtt. Szép. Egyszerűen szép és szeretnivaló. Mint régen. És minden majdnem úgy történik...

Hetedhét hócsata

Ügyetlen tekintet akad a a szemembe.

Pontosan tudom, ha akarana, szeretne.

Ügyetlen kapom el és gyúrom mosolyba.

Ezredszer is vallok szerelmet motyogva.

Ügyetlen mozdulat simítja vállamat.

Lehetek légypapír, s rovar, mi ráragdat.

Ügyetlen kezekkel kapkodok utána,

s feledem a lányt, ki, azt hitte, utálta.

Ügyetlen sutaság simitja le róla

a jeget, s tunkolja majd újra a hóba.

Ügyetlen két karja körém kapaszkodik.

Egy újabb hócsata. Szám szerint hatodik.

Ügyetlen kap fel és pörget szédülésig.

Ép eszem morzsái magamat hülyézik.

Ügyetlen zuhanunk a hóba hetedszer.

Ziláltan, pirulva, lihegve nevet fel.

Ügyetlen markolok aranyszín hajába.

Szeme most nem rám néz, azt hiszem, magába.

Ügyetlen fordult rám. Emlékszem, pont így volt.

S elcsattant végre az az ügyetlen kis csók.

Mese

Anyukám mesél. Mesél egy nőről, akinek bűvköréből még évtizedek óta még mindig nem szabadult ki egy ismrőse.
Egy ismerősöm mesél. Mesél egy fiúról, akinek bűvköréből két év óta még mindig nem szabadult ki. Egy ismerősöm mesél. Egy hónapja még azt hittem, utálom. Most mesél, lassan már szavak nélkül, mert rájön, hogy percről percre ugyanazt élem, amit ő. A Szőke Herceg átka ez, akit egy harmadik lány nevezett el így és ugyan már nem mondja, tudom, hogy róla van szó. Még mindig szó van róla. És lehet, hogy ezt nem éjjeli kettőkor kellett volna versbe szőni, de így alakult. Tipikus. Ő az álmatlanság lovagja is.

Szőke Herceg

Telnak napok, múlnak percek.

Itt van, s mégsincs Szőke Herceg.

Szeret is, meg nem is, közben

nevetnél, de ő nevet meg.

S mikor azt hinnéd, kitépted

szívedből, ő lep meg téged,

s nem figyelsz, mint féreg, mászik

vissza, majd öledben ébred.

Vagy ő húz magához fojtón

ölelve, szorítva. Folyton

tekeredik rád hogy aztán

eltűnjön és könnyed follyon.

Rádnyitja tenger íriszét,

majd másnap maga tépi szét

mind a varázst, mit ő hozott

és derogál rádnézni. Szép!

És szerethetsz mást is, ezret,

csak úgy nyugszol, ha tied lett,

legalább egy csókot loptál

tőle, s más sárgán figyelhet.

Vársz rá csendben, telnek napok,

múlnak évek. Fel nem adod,

hisz túl sokszor fájt már tőle.

Tudom. Én is belehalok.

Ez ugyan kivétel, mert nem annak készült,

De a kalapos sziluett vagy ő, vagy, mint itt is,

Szívem, az ösztönénem.

Fíllájk

Hogy mi ez a vers? 12x12 szótag. Ó, az a rohadt 144-es... Vagy csak egy rövid helyzetjelentés. Szabadulási kísérlet egy rohasztó érzéstől, a nemakarástól, az előre izgulástól. Pedig pontosan tudom, hogy valami elcseszett lesz. Valami? Minden. Leinnám magam, de nem szabad. Nem ihatok, mert baj lenne belőle. Komoly és nagy baj, asszem...

Es(end)ő

Lenyeltem volna most minden kis érzésem?

Mint verebek, ülnek a gyomrom mélyében.

Mit mint kis verebek! Mint ezer jégszikla,

mi nehéz és hideg és úgy szúr, mégis, ha

eltelít, elborít, s úgy érzem, túl sok már

kiöklendezném, de puhán a torkomnál

felgyűlik gombócba, s vattaként megakad,

nyelek, de nincs esély, s remény, hogy felszakad.

Aztán egy nyeléssel talán kicsavarom,

hunyt pillák tövéből ered kis patakom,

s sósan szám sarkáig siklik, de letörlöm.

Egy ártatlan lélek se ázzon esőmön!

Régi, és csak azért nem egy sírós szem, mert túl klisé lenne...

A 144.

Ez a 144. bejegyzés. A 144 olyan varázsszám, mint a 31.  Ómen. És busz...rohadt XVI. kerületi busz. Pénteken utaztam vele utoljára. Az első este volt, amikor fájdalmat álmodtam. Először csak felriadgattam. 6szor, 7szer, 8szor pörgettem álmomban végig ugyanazt a jelenetet. Részegen beszéltem. Butaságokat. Aztán sírtam és felriadtam. Utána már nem láttam képeket, csak a kietlen, névtelen sötétséget és azt a mardosó érzésegyveleget éreztem hozzá, amit a megálmodott párbeszéd alatt. Múlt éjszaka már alig jöttek képek, csak a sötét volt és az érzés. És ma, rajz órán félálomban kizárólag sötét és az az elviselhetetlen, belsőt szaggató fájdalom. Ennek visszhangja az utána egy órával alkotott 8 sor, amit olyan volt leírni, mint amikor egy sivatagban haldokló vizet kortyol. Az egész olyan volt, mint vasárnap este, amikor egy szál pulcsiban sétáltam kilométereken keresztül. De csak nem tudtam sírni.
Hogy miért van ez az egész? Nem tudom...talán kellemetlen a hidegzuhany, ami azzal a rádöbbenéssel jár, ami arra világít rá, hogy egy egyszerű játszma egyszerű és könnyű játékszere vagyok. That's a paingame...

Könyörgés

Névtelen, képtelen

fájdalom, s félelem...

Álmodok, képzelem, 

de nem megy ébrednem.

Körmökkel két kezem

magamba véshetem,

ellened vétkezem.

Bocsáss meg, Istenem!

Régi és amúgy nagyon nem szép, 

de csak ezzel tudok most szolgálni, bocsának :(

Na, léptem tanulni, mert néha azt is kéne...pfff.

A mai második

Vicces, hogy kevesebb, mint fél nappal ezelőtt írtam, hogy mennyire megijeszt, hogy cserben hagyott minden versem. Azóta a már bejegyzetten kívül három másikat szültem meg. Igaz, hogy az egyik csak 4x4 szótag, de annál fontosabb nekem. Mindegy, ez nem AZ a vers, hanem egy eggyel azelőtti. Egyszerűen kimondtam magamban azt, hogy ,,nyomott vagyok" és nem volt megállás. Végre! Ezt szeretem én. Noha mindenféle hülye fájdalmakból régen sokkal fogyaszthatóbb verseket tudtam szülni. Most valahogy túlkomplikálom őket. Ahogy az életemet is túlkomplikálom...

Vagyok

Nyomott vagyok.

És akiben nyomot hagyok,

nyomozhatok,

rajta ki, s m'ért nyomott nagyot.

Beteg vagyok.

És mindaz, mit bent meghagyok,

bennem ragyog.

Kimondva szar. Benn nem nagyok.

Nem szép vagyok.

Ez csupán tény. Nem cél, vagy ok.

De széthagyok

minden könnyet. Ezért vagy ott.

Eltolt vagyok,

Sápadt Fagytól elolvadok.

S eloldalog

a gondod. Meg nem oldhatod.

Részed vagyok.

De téged e rész elhagyott.

Részeg nagyok...

Jövőre majd még egy hagy ott...

Régi. Nemtom, valamiért ezt most választottam :D

Reális indokom nem nagyon van...

Besokalltam

Igen, besokalltam. A gondolattól, ami egy hete itt lebeg felettem: hogy elfelejtettem, hogyan kell verset írni. Hogy terméketlen lettem, hogy kész, hogy kiégtem, hogy rájöttem, hogy semmit, de semmit az ég világon nem szabad éreznem. Hogy csak dalszövegek mennek a fejemben szakadatlanul. Meg képek, szavak. Kézfejrajz, kék hajgumi, rágó, kóla. Aztán lassan jön a többi. Pedig, mondom már régen rájöttem, hogy nem szabad érezni, vagy gondolkodni. Mert megint végigbőgök egy hetet, mint októberben. NEM! Egy este elég volt mostanra, nem kell hat másik! Ígérem, többször nem kérdezem meg gondolatban, hogy milyen az a lány. Inkább ezt az egészet kiírom magamból. Még ha ehhez az kell is, hogy leülök, hogy Igen , én most VERSET FOGOK ÍRNI. Illetve ezesetben csinálni. Mert nálam ez a csinálás-kategória. Ebből jó nem születhet. Csak megkönnyebbülés. Néha még az sem.

Terméketlen

Terméketlen vagyok,

akárcsak a kővé fagyott

talaj, melyre magot

sosem vetnek, mert meghal ott.

Várakozom csendben,

hátha ezt a sötét leplem

engedik levetnem,

s újraéled minden bennem.

Akárcsak tavasszal,

ha vörösen int a hajnal,

s akkor ami nagy baj,

tovaszáll a meleg nappal.

Úgy, mint a tavaszra,

igen úgy várok, ragadva

ebbe a vacakba.

És rád várok. Vess magadra!

Vagy magadat vesd meg,

mert most már hiába festek

magamban szép verset,

téged már nem érinthet meg.

S ezt a sötét leplet

viselhetem, én, a gyermek.

Fejem Felett Felleg...

Ez a sors, mellyel megvertek.

Te meg, aki közben

nem hagyod, hogy levetkőzzem,

Te, te tükörszörnyem,

fagyos rög maradsz a földben.

És bármit akarok,

én "mi lenne, ha..." maradok.

A szemed, a hangod

mindig visszahúz magadhoz.

S én, a terméketlen,

tudom, elsorvadok csendben.

Csak annyit mondj nekem:

Milyen, kit szeretsz helyettem?

Egy régebbi rajzom egy darabja.

Egy hold van a szivárványhártyájában, amúgy,

attól ilyen fura. Csak mondom, mert sztem nem látszik :D
Amúgy a Hold miatt is idevág, de valami hasonló van most a kézfejemre rajzolva.

4 napja nem tudom lemosni...

Reloaded Pilinszky

Olvatam egyszer egy verset, az volt a címe, hogy Error. Igazából túl sok értelme nem volt, csak annyi, hogy a szerző minden szóeleji t betűt egyszerűen elhagyott az egész versben. Csak később esett le, hogy a címben is. Hazafele sétálva Pilinszkyt énekeltem, mert már egy hónapja nincs fülhallgatóm. Igen, majdnem pont egy hónapja. Nem bírok "ránézni" a zenéimre. Túlságosan televannak mindenféle össze-vissza érzett dologgal, amikre momentán nem vagyok kíváncsi. Lényegtelen. Szóval, csak annyi lett volna a mondandóm, hogy ekkor villant be, feltehetőleg a még mindig tartó betűflash-dolgom miatt, hogy mi lenne, ha én is ezt a játékot játszanám. Az eredmény nagyon semmi, de a félelem szóból nagyon klassz dolog gyártható le így, s valahogy az egész szögesen más értelmet nyer:

Ne élj!

Én megtehetném és mégsem teszem,

csak tervezem, csak épphogy elvetem,

játszom magammal, ennyi az egész,

siratni való inkább, mint merész.

Bár néha élek, hátha eltemet

a torkomig elömlő élvezet,

mi most csak elkérődző örtelem,

mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.

Nem érdekelsz, nem is szerettelek.

Aludj nyugodtan, igyál és egyél,

s ha értenéd is átkaim, - ne élj!

(Pilinszky nyomán)

Gyors post

Azon gondolkoztam a napokban, hogy igazából egy vers attól lesz 100%-ig a sajátom, hogy valahol hagyok benne egy személyes kis fémjelet. Ez lehet akár egy Holnemvolt, vagy egy negyedszáz lánc, vagy újabb kedvencem, a mécses, vagy valami álmodozós, bálványos dolog. Egyszóval valami olyan aprócska kis utalás, amit csak én vagy maximum a nagyon közeli ismerőseim értenek. Esetleg nevek. Itt-ott, a sorok között, esetleg egy szóban elrejtve, vagy csak utalva rájuk, netán szándékosan lehagyva az utolsó sor végéről, úgy, hogy az előző azért berímeljen rá. Íme a legújabb találmányom:

Visszakrosztichon

Senkim sincs, s ez magamba zár,

de kár ezen hisztizni.

Szívem körül csattan a rács.

Börtönömből ki visz ki?

Régi, de saját. És lufi, mert az jó :)

Szívemhez az való.

F, mint...

Írtam mát ilyet korábban is. Kétszer is. És egy mindig fura chatbeszélgetés alkalmával sikerült rácuppannunk azzal a csajjal, csodák csodája, pont az M-betűre. Akkor megmutattam neki a túlalliterált versem első versszakát, s felajánlottam neki, hogy az ő kezdőbetűjével is írok egyet. Ezzel a horrorbetűvel. Túl sok furcsa lány neve kezdődik F-fel...

Az F-feknek

Fürödve féktelen fényben

fáztam folyton. Fáztam, féltem.

Félelmemből fellángoló

fakó fény fájdalomfogó.

Fáj, hogy félek felejteni,

fogódzkodni, felfényleni.

Faragni fájdalmam fába.

Félelemtől folyton fázva.

Naaaaaagyon régi. Csak azért

ezt választottam, mert Hiperkarma, ráadásul

a Kérdőjel. Ez remekül köthető a kedves F-ekhez...pfff

Másfél hét után újra itt

Amikor egy érzés - ami adódhat abból, hogy meghallgatsz valamit, ami rá emlékeztet, vagy egyszerűen abból a végtelenül egyszerű tényből, hogy nem felejtette el a születésnapodat és amint végzett a munkahelyén, felhívott - még utolsó erejével beléd akaszkodik, megszorít, kiprésel belőled mindent, aztán hirtelen kihal, és csak egy lekapargatott varrú, már behegedt sebhely marad, ami arra vár, hogy jövő nyáron hozzábarnuljon a bőröd többi részéhez és már tényleg semmi ne emlékeztessen rá semmi, akkor az ember képes ilyen verseket alkotni hirtelen felindulásból. Aztán nem fejezi be, mert rájön, hogy az érzés már nincs is igazából benne. És már van más, aki milliószor jobban számít...

Telefonból, telefonról

Te jársz a fejemben,

és lépteid dobogása

zsigereim hívja táncba.

Táncolj te helyettem!

Csak táncolj, és nevess!

Úgyis te nevetsz a végén,

s bármit érzek most is még én,

már rég nem érdekes...

Kérdőjel

Hogy élek-e? Vagy meghaltam a Táborban? És jó volt-e? Elmondhatatlanul túl jó? Mi van a sráccal? És a másikkal? Van másik? Mindenki hallotta? Ja, hogy azért nem írok, mert túl sok dolgom van az évkezdéssel, a cserediákommal, meg minden mással? Van cserediákom? Akkor miért kockulok egész nap Facebookon? Ki miatt? Vagy kérdezzem inkább úgy, hogy kiK miatt? És melyikőjüket válasszam? Akar egyáltalán bármelyik is bármit? Tönkre tegyek két nagyon jó barátságot? Majd Péntekkapitány válaszol...
Ja, amúgy ezt ma írtam a Libegőn. Semmi pláne, csak egy szokásos. Bár íródott az utóbbi időben néhány, amiket talán nem rakok fel. Valaki megfenyegetett, hogy megkeresi a blogomat...Így is túl sok minden van itt, ami nem ismerős szemeinek való :D A Csillagnézős, meg a hasonló kaliberű versek nem hiszem, hogy biztonságban lennének itt :D
A kép régi, a cím meg...nemtom, ez volt a telefonomban a jegyzetbe felvésett kis gondolat, amit megnyitva felejtettem és valahogy mellékeveredett a vers. Végül is miért is ne lehetne a címe? Amúgy ha nem ez, akkor Görbe háromszög lenne.

Ne engedjétek némán menetelni az árva lelkeket!

Tükörbe' nézem

arcom a fényben:

Holdvilágálom.

Talán ma végem...

Hangom a penge

mellnek szegezve.

Nincs már értelem

a nevetekbe'.

Kövek a számban.

Addig mantráztam,

amíg még bennük

érzést találtam.

S kopognak csendben

benn a mellemben,

mint éji eső.

Ázott vad lettem.

Aztán ha vége,

többet a fénybe

nem állok most már.

Küzdök kiégve...

A szezon után hetekkel

Rég írtam bármit is. Pedig abszolút van miből válogatnom feltöltendő produktumok terén. De lusta vagyok. Lassan már élni is lusta vagyok. Múlatok, s mivel annyira akarom, hogy teljen az idő, s Sziszüphoszként görgetem felfelé magam előtt sziklaként, hát csak nem múlik a rohadék... Egész nem képeket nézegetek, zenét hallgatok, rajzolgatok és próbálkozok írni, de olyan nehézkes kezelni ezt a rengeteg szabadidőt. Mindegy...
Ezt a félpercest a napokban ástam elő valahonnan a merevlemezemről. Igazából semmi értelme, de azért felteszem :)

 

Cseresznye

Egy néni fél kiló cseresznyét vett a piacon. Mást nem, csak egy kisebb nylonzacskóra való selymespiros, ropogós bogyót. Otthon alaposan megmosta őket, egy tálcára terítette mindet, majd gondosan kiválogatta az ép szemek közül a nyomott, töttyedt , penészedésnek indult, kukacos, repedt és más hibákkal bírókat. De egy szemet sem evett meg belőlük. Ugyanezt megismételte másnap, ugyanabban az időpontban. Majd ráncos keze harmadnap is áttúrta az egyre fogyatkozó halmot, kutatva a tönkrement darabokat. Egy héttel a vásárlás után arra eszmélt, hogy alig egy maroknyi bogyója maradt. Egy darabig méregette cseresznyéket, melyek nem lehettek többen hétnél. Szép, sötétbordó, még mindig ropogósnak tetsző darabok voltak. Aztán a néni szomorú arca megremegett s lenyelve egy nagy sóhajt, botjának fejét elengedve közelebb csoszogott a tálcához, két kézzel megragadta a gyümölcsöket, s öregségének nem erőteljes, ám annál határozottabb mozdulatával összepréselte őket. Két kezének barázdái mentén folyt, mint a vér, a piros cseresznyelé. Majd mikor a magok már kellemetlen élességgel álltak a kezébe, egy határozott mozdulattal kihajította az egészet az ablakon. Aztán nehéz szívvel elindult a piacra cseresznyét venni...

A Hold fia

Van egy szám. Tuti minden évben keringőzik rá egy osztály a kerületben szalagavatón. Hijo de la Luna, vagyis A Hold fia. Három éve még nem mehettem szalagavatóra. Csak hetedikes voltam, a hetedikeseket pedig csak speciális esetben engedik be. Nem láthattam őket. Őt. Mondjuk akkor még a nevüket sem tudtam. Fogalmam sem lehetett róla, hogy fognak egyszer hiányozni....
De ez csak egy továbbgondolása a versnek, amit unalmamban írtam a szám hallgatása közben.

Keringő

Dús, arany haját a legjobb fodrász fogta
csillogó csattokkal tökéletes kontyba.
Mázolt maszkja  finom tündérarcán talán
drága smiknes műve, mégsem boldog a lány.

Nyomába szegődik a terembe lépve
tán a többi táncos sárga irígysége,
mérgezett mosolyok elakadó szaván
tapos keresztül, de mégsem boldog a lány.

Légies alakja olyan, mintha szállna,
fodrot vet rászabatott szép szatén ruhája,
bőre alabárstrom: illatos és halvány.
Vállán a szél csókja, mégsem boldog a lány.

Fehér keztyűs keze sóhajtástól hajtva
fűződik a évek óta gyűlölt karba.
S parkettre suhan a szívtipró oldalán,
ki óvón forgatja. Mégsem boldog a lány.

S a néma teremben, furcsa fény gyúl rá, hol
az a szomorú dal szól a Hold fiáról.
Ötszáz szempár bűvölt fényét érzi magán,
táncában hó hullik, mégsem boldog a lány.

És később a fiú majd magához húzza,
de ő, ahogy mindig, félrelöki újra.
S mennek társaságok. Lazulni mind ahány.
És elvinnék őt is, mégsem boldog a lány.

Végül magányok közt az üres csarnokban
arcát karmolva néz, s látja hogy táncoltam
pont itt, néhány éve. Csík folyik el arcán.

Jó barátok vagyunk, mégsem boldog a lány.

Célzottan ide. Olaszországban, hetekkel 
a vers írása után utórajzolva, majd lustaság 
okán csak egy negyed évvel később frissítve.

Ópium, hozz álmokat!

Nem is tudom, volt-e már valaga dalcím a bejegyzésem címe. Azt is furcsálom, hogy most ez jutott eszembe. Habár tényleg idevág, de például tegnap egész éjszaka Szívrablást énekeltem (ja, igen, alvás helyett :D). Furcsán jól esett, hogy most megértettem még a Nem is én vagyok ez már sort is. Most üres vagyok, de nem bánom. Valamiért még mindig reménykedek, bár ez a vers nem erről árulkodik. De legalább megint tudok írni. Ha nem is hosszan, ha nem is jót, kicsi, sárga, de az enyém :D

Furcsaságok lánca

Furcsa a karom, s benne a köröm...
Hidd csak, hogy magam tépnem nagy öröm!
Nézed az eget, s hidd azt, hogy neked
két kiáltás közt még megköszönöm.

Furcsa a szemem, benne félelem.
Vagy csak felejtés-ködtől részegen
csillanó fények, mik benne élnek?
Hidd csak, hogy lényed csupán képzelem.

Furcsa a mosoly. Hidd, hogy őszinte!
Mert olyan, mintha nem is őrizne
álarca alatt nagy fájdalmakat.
Csendes kis vigyor: belül bőg szinte.

Furcsának látjuk most a világot.
Rám se pillantasz, csendben kitátod
szádat és hagyod a sültgalambot.
S addig eltépek valami láncot.

Szavak nélkül

Tegnapelőtt éjszaka hazafelé sétáltamban elkapott valami hangulat, ami már legalább egy éve nem volt az enyém. Közrejátszott persze az idő nyárias volta, a fények, a szagok és az a melankólikus érzésegyveleg, ami már hetek óta fészkel és költ a szívemben. És akkor a telefonom kiadta A kutya vacsorája Egymagának vetett háttal című számát. Tudtam, hogy vannak szentimentális pillanataim, de azt nem gondoltam volna, hogy ENNYIRE szentimentálisak is... Olyan tapinthatóan magamat éreztem abban a számban, hogy valami eltört bennem, s mikor a kapuba érve (ahol minden péntek éjszaka egy semmit mondó puszival válunk csak el) meghallottam a Magam adom (Quimby legismertebbek egyike) első akkordjait, elbőgtem magam, s perceken keresztül ültem ott a téglafal tövében. Ebből születhetne valami igazán érzelmes vers is, de nekem csak egy rajzra futotta. Minden, amit érzek, ott van benne. A sulimatracok, a kalap, és mi, ahogy egymásnak vetett háttal bámuljuk a magányt. Mostanában csak ezt érzem...

 (kicsit megfotoshoppolva (elég bénán, ha már itt tartunk), de amúgy én rajzoltam)

A 130-as busz jótékony (?) hatásai

Régen írtam, s ezt is csak lóhalálában gépelem be, de hát valamit muszáj. Kissé felgyűlek a versek (bár napról napra egyre szarabbak, tucatabbak és értelmetlenebbek. Komolyan jobb verseket írtam egy éve a nagy-nagy rajongásban :D). A lényeg az, hogy ezt a teljesen értelmetlen művet a 130-as busz szülte (talán azért ilyen kis halmozottan fogyatékos, töb sebből vérző torzszülött). A rajz már itthon készült a 100. bejegyzésemben találhtó S mintájára. Olyan sok szép szó kezdődik m-mel...

Szeretem.

Engem nem szeret. Nem!

Elrejtem,

keresem, megfejtem...

Felejtem...

Mennyi M.!

Mind mondja, mondja: nem,

mint nem megy

lennem a mindened.

Istenem...

Egy helyen

teremtem, s temetem:

fejemben.

Nem, nem, nem, nem merem.

Átverem...

Lélegzem,

bár már nem létezem.

Félelem,

s vágyból lett lételem...

Ég velem!

Beborult

Vicces, hogy két héten keresztül ilyen hangulatom volt. Illetve nem, nagyon nem vicces. Csak így visszanézve. A semmin problémáztam. Legalábbis remélem. Mondjuk ebben a helyzetben igazán nem lehet tudni. Hónapok óta úgy vagyok, hogy ha egyik héten előrelépek, akkor másik héten hátalépen n-nel, a haramdik héten n+1-gyel előre, majd a negyediken megint vissza m-mel, s megint előre m+1-gyel. Kicsit idegölő. Még van két hetem addig MUSZÁJ történnie valaminek!

 

Reggeli agónia

S a lány megint felkel szélfútta álmából.
Szemet dörzsöl lassan, majd az idő rászól.
Testsúly előbb balra terhel, majd jobb lábra.
Szíve ólomsúlya rögtön görcsbe rántja.

Fázik, mégis bújna selyemhűs álmába,
de ágya végén már tarka ruha várja,
s mosolyfagyos arcát ölti fel aznapra,
gyúr szívének pajzsot, s óvón betakarja.

Legyint a hajára, csatot sem tesz bele,
néhány pattanáson akad csak meg szeme,
s lesajnálón néz párás tükörbe, s írja
rá, hogy "Szia, Én", de az nem köszön vissza.

S a lány ért a szóból és elhagyja magát,
de visszakézből gyorsan, maszkján lukat, ha lát,
képen törli magát, józanodjon, s fájjon
kívül valami a belsőt tépő vágyon.

Hideg kapaszkodik sejtjeibe sután,
Konyhába megy, gyöngyöt forr a víz, s azután
"Szia, kávéscsésze, cukor, tej, kiskanál!"
Kialvatlanságra koffeint inhalál.

Ablakot nyit, s arcát pirkadatba tartja.
Sós lé patakzik a kenyérre kent vajra.
Lekvárban a kés, mint rutin a bőr alatt,
s gombóc marad torkon az utolsó falat.

Félkész leckéit a hátzsákba dobja.
Szinte önként lesz négy penészes fal foglya.
S cipeli a terhet, nem táskába zárva:
egy kis darab furcsa szerelmet gyomrába`.

S elfogadásszagú agóniájában,
kidobott pénzén vett rágóval szájában
buszra száll, számolva, hogy mikor tér haza,
üres kifestőjét becsukni éjszaka.

S a lány megint felkel álmatlan álmából.
Szemet dörzsöl lassan, s az időre rászól,
siessen egy kicsit, mert rossz napra ébredt.
Felsóhajt, mert tudja, nincs még itt a péntek.

Aaaaazta, milyen jól néz ez ki. Élőben nem ilyen szép.

Ja amúgy úgy hívják Sosemvolt. Holnemvolt egyajta paródiája :D

Séta az esőben

Sajnos jobb cím nem jutott eszembe így éjjeli egy órakor. Végül azért ez lett, mert az esőben sétálás közben (igazán nyerő ötlet volt. Most úgy fáj a torkom, hogy megszólalni sem bírok) jutott eszembe ez a kis semmitmondó történet egy kisarkított jellemről.

 

Az antikleptomániás

Szőke haján a délutáni napfény csillogott. A kertvárosszagú levegő kissé fülledt volt, s érezhetően lógott az eső lába, ő mégis csepp kis teraszukon ücsörgött. A szél néha belekapott egy-egy papírba, ilyenkor ő ijedten nyúlt utánuk, s aznap legalább hatodszorra átfutotta őket. Sok iksz, kevés pipa. Akárcsak a többi kilenc lapon. Aztán vállvonogatva tette le és határozta el, hogy mással fog foglalkozni. De jött a szél, elvitt egy lapot, ő elkapta, átfutotta, letette és már majdnem felállt, amikor ismét kezdődött az egész előröl. Nem akart megmozdulni, nem akart gondolkozni sem. Sem magáról, sem senki másról. Senkiről azok közül, akiknek neve a pipák mellett szerepelt hosszú leltárlistáin, melyekre minden létező ingóságát felvezette, hogy heti egyszer – szokása szerint – összenézze, melyek vannak ezek közül másnál és kik azok a mások, akiknél e tárgyak fellelhetők. Az iksz jelentette, hogy az adott tárgy a helyén pihen, ahova rendmániája rakatta vele. A pipa jelentette, hogy a tárgy épp kölcsönben van valakinél. A lajstromra gondosan felvezette azt is, hogy kinél. Nem mintha nem tudná fejből...

S csak olvasta át egyik lapot a másik után, hátha rosszul számolt és rejtőzik valahol egy kilencedik pipa is. De nem. Egy esernyő, két könyv, egy toll, egy CD, egy biztosítótű, egy plüssmaci, amit valószínűleg soha többé nem lát már, mivel még óvodában adta kölcsön valakinek, egy pulóver és végül utolsó tételként zárójelben 800 forint, csak névvel, pipa nélkül. Semmi más. Ő maga nem birtokolt semmit, ami nem hozzá tartozott. Azt gyűlölte. Ellenben ha egy héten pipa nélkül maradt volna leltárlistája, el sem tudta képzelni, mi lett volna vele. Szerette másoknál tudni a dolgait. Valami furcsa biztonságérzést adott neki. Mintha mindenki, akinél a tárgyai vannak, birtokolna egy kis darabot belőle. Levenne egy kicsit sajátmagából a saját válláról, segítene tartani magát. Mintha nyolc erős kötele feszítettel volna ki, melyek mindegyikének egyik vége valamelyik testrészéhez volt kötözve.

Megdördült az ég és ő a viharra gondolt. Amikor egy esernyővel és egy pulóverrel lett könnyebb a szíve. A didergő lány a hideg kezekkel. A furcsa kis bizsergés. ahogy végignézett rajta a térdéig érő pulóverben, melynek feltűrt ujjai folyton visszacsúsztak és átbucskázva a kézfején mindig húsz centivel hosszabban lógtak, mint kellett volna…

S miközben a nyakába hulló első cseppektől megijedve kapkodta össze a papírjait, arra gondolt, hogy soha többé nem akar találkozni a lánnyal, bármennyire is fájó elsőre a gondolat.

Mert akkor az az esernyő és pulóver örökké nála maradna…

Elég régi, de az ide passzoló képet egy közeljövőben feltöltendő versemhez szánom,

addig nem karom ellőnii. Nem mintha olyan jó lenne, vagy valami :D