Várni

Holnap tábor (a nevét utólag kiiktattam a bejegyzésből, nehogy olyanok találjanak erre keresve esetleg a blogra, akik ismerik a verseim immár nem is titkolt nevű szereplőit)! Tábor, vagyis a nyár nagyjából egyetlen olyan programja, ami miatt érdemes végigdepizni 2 hónapot. Bár nem tudom, van-e még élő ember a földön rajtam és Kucin kívül, akit ennyire lázba hoz egy minimális mennyiségű és minőségű vizesblokkal ellátott, poros-sáros-szúnyogos-darazsas sátortábor. Egy éve erre várok. De csak mert visszatekintve annyira tetszett a tavalyi. Pedig emlékeim vannak róla, hogy amikor ott voltam, gyűlöltem. Inkább a Szigete mentem volna. Quimby-n, meg ilyesmi. Most is egybeesik a Szigettel, de nem bánom. Taszít ez a Quimby-féle csodaországosdi...
De a naplójellegű félrebeszélést feledve, két olyan verset osztanék meg a várva várt tábor tiszteletére, amiket ott írtam (egy harmadikat már ezer éve föltettem), s pár napja találtam rájuk, s sak reménykedem benne, hogy azóta fejlődtem. Az elsőt amúgy akár mostansági is írhattam volna (bár nem lennék képes figyelmen kívül hagyni ilyen apróságokat, mint szótagszám, meg ilyesmi :D). Főleg, hogy attól élek, hogy megint ki fogok borulni és nekiesek a barátnőimnek :( A második a régi bálványhoz szól az akkor szokásos stílusban. Csak ennél sokkal jobbakat is írtam hozzá, anno :D Ez egy kicsit öncélúskodó. Inkább csak valamiféle unaloműző vers lehetett. Legalábbis remélem, mert másnak szar... :P
A rajz is a füzetbe készült, az első vers mellé. Remélem, a kézügyességem is fejlődött azóta :D

 

A Szörny

Kulcsot kér az élő,

hogy magát kizárja

a világból, mert félő,

nem lehet királya.

Kinyitja a zárat

kiszabadul a Szörny.

Az élőből egy állat.

Álcája a közöny.

Gyűlöli a sorsot,

gyűlöli önmagát.

Minden nagy megmondót

lenéz, csak a halált

tartja valamire.

Kevés embert tisztel.

Tűzben ég a hite,

de játzik a vízzel.

Ellőki, ki segít,

de elvárja tőle

hogy ne mndjon semmit,

ha tüskés a bőre.

Csók őrzi a szívét

negyedszáz bilinccsel.

Jót magának ígért,

s hazugsággal lincsel.

 

Üzenet a bálványnak

Rád gondolok...

Nem nag dolog,

amit kértem:

Halj meg értem!

Nem kell nagyon

egy kínpadon.

A színpadon!

Egy darabod:

magad adod.

Egy kishalál

nekem is jár.

Minden este

őt keresve

azt akarva,

ne takarja

semmi álarc.

Arra várhatsz,

mondaná ő,

előkellő

fényben élő

mást remélő

Gyógyszerálmú

Mímeltbárgyú.

Nem hal nekem.

Nem tehetem -

mondja ő, hisz

báb csak ő is.

Sok elvárás,

negyedszáz lánc...

Bilincs tartja

és rángatja.

Ritka nála

a halála

Kinek haljon?

nincs barátja,

lelkitársa.

Molesztálják,

s mint egy bálványt,

úgy imádják,

mert nem látják,

nem önmaga,

s meg nem halna

mindenkiért.

Jaj, te! Ki ért...?

Ópium, hozz álmokat!

Nem is tudom, volt-e már valaga dalcím a bejegyzésem címe. Azt is furcsálom, hogy most ez jutott eszembe. Habár tényleg idevág, de például tegnap egész éjszaka Szívrablást énekeltem (ja, igen, alvás helyett :D). Furcsán jól esett, hogy most megértettem még a Nem is én vagyok ez már sort is. Most üres vagyok, de nem bánom. Valamiért még mindig reménykedek, bár ez a vers nem erről árulkodik. De legalább megint tudok írni. Ha nem is hosszan, ha nem is jót, kicsi, sárga, de az enyém :D

Furcsaságok lánca

Furcsa a karom, s benne a köröm...
Hidd csak, hogy magam tépnem nagy öröm!
Nézed az eget, s hidd azt, hogy neked
két kiáltás közt még megköszönöm.

Furcsa a szemem, benne félelem.
Vagy csak felejtés-ködtől részegen
csillanó fények, mik benne élnek?
Hidd csak, hogy lényed csupán képzelem.

Furcsa a mosoly. Hidd, hogy őszinte!
Mert olyan, mintha nem is őrizne
álarca alatt nagy fájdalmakat.
Csendes kis vigyor: belül bőg szinte.

Furcsának látjuk most a világot.
Rám se pillantasz, csendben kitátod
szádat és hagyod a sültgalambot.
S addig eltépek valami láncot.

Nylonradír

Mit hozott a Jézuska? Hát harminc csomag rágógumit! Ja, igen, meg sok szép könyvet. Igazi gillointöltelék rajongóajándékok. És itt nem a streetart albumra gondolok, ami pedig talán a legklasszabb közülük. Például Kiss Tibi Neonradírjára, melynek lapozgatása után éjjel fél kettő felé így szublimáltam a szokásos témájú gyengécske verssé a hátamon futkosó hideget.

Neonra (d) ír

Tegnap éjszaka egy albumba ragadtam.

Igazán furcsa, gondoltam is magamban,

hogy ezt az albumot most már nem akartam.

Ragadtam, nem pedig negyedszáz lánc kötött.

Holnemvolt helyett rám más firka röhögött,

míg érzést kutattam a színfoltok mögött.

Minek is tagadjam? Már nem is akarom.

Elragad engem is e kissnagy hatalom,

minek rég sebeit karmoltam magamon.

Mi egykor szirupos, keserű ital volt,

kötél a nyakamon. És mi megriasztott,

már csak tisztelet, mit ő tőlem kiharcolt.

Mit mondjak, szeretem, akár egy gyermeket.

Játszanék vele, de tudom, hogy nem lehet.

Pitypangként szóródik szét ez a szeretet.

És megint ott tartok, bár tudnád ki vagyok,

s bár lenne megnyugvás nekem az illatod,

Míg karjaid között lánglelkem ringatod.

Bűntetlen elveszni csinált világodban,

hol sötét elmédben kicsit világos van,

nekem is szabadna. Ó, hányszor álmodtam...

Kár, hogy nem ismerlek, pedig mennyit szóltam

hozzád, ha belőlem dőlt a függőszólam.

Talán egy kicsit tényleg szerelmes voltm.

Aztán, hogy elhiggyem, gyűlölőd játszottam.

Bocsásd meg mindazt, mit akkortájt rád mondtam.

De rajtam mostmár nem negyeszáz láncod van.

Milyen furcsa a sors, hogy mégis megkaptam

ezt az albumot, mit már nem is akartam.

Neonradíroddal fényezlek magamban.

régi kép reloaded

Mert elhagytam a fülhallgatómat

Tényleg másfél év volt. Másfél hét szenvedési idővel, másfél napos készülődésekkel, a másfél óra örömért, ami igazából másfél perces extázissá sűríthető. Valóban ennyi volt, semmivel sem több. Erre csak most, a vers írása után 2 nappal jöttem rá. És még csak azt sem mondhatom, hogy valami nagyon mély dolog ihlette volna. Mindössze egy telefonos játék...
A képet meg egy sajátból vágtam. Az előző bejegyzéshez szétvágott kép fel nem használt fele ez.

Elvetéltek

Hosszú másfél percek!

Már nem érdekeltek.

Hiányzik az élet,

mit lassan elvesztek.

Hosszú másfél órák!

A Misztrálba szórták

régvoltom hamvait.

Jótettért ki jót várt...

Hosszú másfél napok!

Magamra hagytatok.

Nélkületek viszont

másokra maradok.

Hosszú másfél hetek!

Másnak is élhetek,

mint kétes szavatok.

Ólomszárny, ég veled!

Hosszú másfél évek!

Láncotokért élek.

De úgy, mint a többi,

ti is elvetéltek.

Focizás közben+magyarórán a pad alatt

Vers, ismét a pad alól. Hogy miről is? Nekem egy kihasznált, teherbe ejtett lány története kerekedett ki belőle. Nem tudom, ki kit hall bele... Ja, és bocsi a rajz miatt nem találtam jobbat. De ha már elrejtés...

Várlak

Várlak a nyárban.

Hófehér árnyam

fekete fényben

örökké ébren,

tiszta, s esendő

selyemzsebkendő.

Van, hogy törölközz

bele és öltözz

sötétfehérnek.

Elrejtenélek...

Várlak az őszben.

Mindet legyőztem,

titokban, csendben.

Gyilkossá lettem,

hogy figyelj végre

rám, és fesd kékre

mélyvörös vérem.

Légy te a rémem!

megóvlak téged.

Elrejtenélek...

Várlak a télben.

Tizenhat évem

negyedszáz láncban.

Elfagyott lábam

pecsét a hóba.

Fekete róka

vagy a sötétben,

s didergő fényem

megriaszt végleg.

Elrejtenélek...

Várlak tavasszal.

Vigyél magaddal

fehérre rontva!
Rám üt az óra.

Vörös vízesés,

soknak túl kevés

két lélek bennem:

Elítéltettem.

Most hova legyek?

Elrejtettelek.

A láncok egyötöde...

Nyelvtanóra tegnapelőtt...Halál unalmas téma, halál unalmas feladat, halál unalmas...ja nem, a szavak, amikkel dolgoznunk kellett volna, nagyon érdekesek voltak. Írj egy-egy nemmondommegmilyenmertúgysemértenésenkicsakakiéppenezttanuljanyelvtamból mondatot a megadott szavakkal (aláhúzva)! Nem voltam feladottelejsítős hangulatban, főleg, hogy egészen más járt a fejemben. Az idő meg kellemesen ólmos volt. Ideális belesüppedős hangulat. Ötször két sor. Kishalálok.

Tiszta illatú, friss fehér abrosz:

ilyen a lelkem, hisz messze vagy most.

Barna a hajad, kék szemed selyem.

Beburkol, körbevesz: Gyilkos védelem...

Életed leplébe bevasalt redő

vagyok én. Nulla az eredő.

Nézed a testem végre elaludtam.

A vérem vörösborpecsét a hóban.

Megtapogat a halál részegsége.

Aztán torkon ragad. Belefojt a fénybe.

Egy kócos plüssmajom...nyilván saját...

Antibiózis

És már megint. Illetve még mindig. Rajongás, függőség, démonok. Próbáltam valami újjal előállni táborozás közben, de ami született és használható is, az emlékeim szerint csupán két rajz, amiket feltenni egyelőre nem tudok, ráadásul fogalmam sincs, hogy hogy mutatnának itt. Mindegy, majd ha lesz időm, azok valamelyikét rakom bejegyzésképnek (ez végül megtörtént). Ma csak két verset hoztam, témájuk sokban hasonlít (vajon miért?). az egyik érdekessége, hogy a címe előbb volt meg, mint maga a vers. Pedig általában utólag szoktam "elnevezni" őket, mérsékelt sikerrel. Az ilyesmiben nem vagyok jó. Antibiózis...egy biológiai jelenség neve és egy bolond szójáték.

Antibiózis

Neked minegy, nekem szar.

Így jártam, a neved mar,

hangod fagyaszt, szemed tűz.

Lelkem, m'ért nem menekülsz?

Nézlek, benned égek el,

de téged nem érdekel.

Azt sem tudod ki vagyok,

meg sem látod mit hagyok

magam után, bárhol látsz,

szívem darabjain jársz.

De az utat nem mutat

felém, csak az indulat

hajt. Nem vagy vak, kikerülsz.

Dögölj meg, hogy ideűz

megint a sors, nem szakad

negyedszáz lánc: megmarad.

Hiszi lelkem, így jó is:

Színtisztantibiózis.

A címmel a következő verssel kapcsolatban sem volt kivételesen gond. Részben biciklizés közben íródott. Rövid, de annál kifejezőbb.

Függőleg

Kakaó vagy te pöttyös bögrémben.

Illat a nyárban, örömöm télen.

Semmit őrző vagy, szívek rablója.

Saját nevének büszkeladója.

Te vagy a szellő, s viharrá dagadsz

Igazság vagy, de te mégis tagadsz

Bohóc, mi vakmerőn üvölt, de fél is.

Ilyen vagy, látod? Tükrödben én is.