A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ballada. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: ballada. Összes bejegyzés megjelenítése

2014. augusztus 30., szombat

Volt egy mesém...

Egy mesém szólt még régen a Gráciákról. Meg még egy rakat a Csillagnézőről, a Hercegről és a Vándorról. Ilyesmi...
Aztán tegnap valami rávitt, hogy belekezdjek egy konkrét ballada megírásába, melyben ezek mind szerepelnek, még ha mást is jelent egyik-másik karakter, mint régen.
Vicces, mostanában annyi cikluszáró verset írok és csak nem akaródzik egyiknek sem lezárni semmit :D

A Gráciák kivégzésének balladája


Szólok még a Gráciákról.
Utoljára.
Vonulásuk látni mámor.
Undok lárma
kíséri a végső utat.
Összenéznek.
Szemszikrát hiába kutat,
nem remélhet.

Kéz a kézbe csúszik csendben,
és rászorul.
Mind csalódtak a Hercegben,
ki álnokul
lépre csalta mind a hármat
élvezésből.
Hisz jól tudta, hogy halált ad
két szeméből.

Mindahányat nyilvánosan
alázzák meg,
végezzk ki. Mint már mondtam,
halál jár mert
szerettek, bár nem volt kérés,
nagy ígéret.
Így hát aztán felségsértés
az ítélet.

És ezek szegényen, hárman, 
százszor köpve
eggyé válnak a halálban
már karöltve.
Lépnek, és csak nő a lárma,
semmi bánat.
Lenézve lökik halálba
szegény hármat.

Törten szépek, gyermekek még,
kik megestek.
Évet adtak egy-egy percért,
mert szerettek.
És a herceg, Szőke Herceg
játszott velük,
kiket később ő vetett meg,
s a bárd leüt.

Lép az első, a legnagyobb,
szőke haja
száll a szélben az elfagyott,
méla arcba.
Borostyánszín szeme fénye
könnyes béklyó.
Fellépdel az emelvényre,
s jön e végszó:

Mi most vagyok, ez maradok, 
ennyi leszek.
Herceg! Vártam ezt a napot, 
elhiheted.
Érted halok, csak hogy érezd,
bennem vége.
Ébressze fel emberséged 
testem vére!

Húgaim! Ezeregyszerre
bocsássatok
meg! E kegyetlen hercegre
vadásztatok
mind a ketten, ahogy én is.
És gyűlőltünk.
Ám szeretettől lett mégis
bűn a bűnünk.

Gonosz voltam, s így lesz vége.
Ezt sajnálom!
Itt kinéz a zúgó népre.
S te, barátom,
ki megértesz, hol jársz, Vándor?
Megkereslek.
Holtan szívem hozzád pártol.
Szerettelek.

Igen, Herceg, tényleg vége
fordul megint.
csupán szánok, téged nézve!
S ő csak legyint.
Villan a bárd, zúg az éljen.
A lenge test
fej nélkül lapul a vérben.
Kegyetlenek.

A második haja zilált.
Sírva reszket.
Ferjángatják, nagy jajt kiált.
Maradj veszteg! -
bőg a hóhér, s a lány tényleg
csendesedik.
Könyörög. Még egy szót kérek!
Engedtetik.

Szőke Herceg! Csak egy percre
szállj magadba!
Mi sosem voltunk szeretve.
Lásd, hatalma
van a szádból minden hangnak,
nézésednek.
Hárembe, bilincsbe raknak.
S én vétkezek.

Vétkezek, megszerettelek.
De nem csak én.
Nővéreimmel megesett
csetepatén,
s gyülölségen túl már végre
elhalványult
tieddel a harag képe.
Szívem ráunt.

És most mégis halni küldesz. - 
Sírva fakad.
- Tedd, de úgysem menekülhetsz! -
Könnye szakad.
A harmadik utána kap.
Ölelkeznek.
Feledik, hogy utálatban
összevesztek.

Aztán újra felrángatják.
Szól a hóhér:
- Kössétek fel sűrű haját,
mi alvadt vér
vörösével szegi arcát,
mi, mint soha,
úgy mutatja belső harcát.
Kis ostoba!

S köp az arcnak fehérjébe,
aztán gyilkol.
Piros folyam a lány vére,
s halálsikoly
kíséri testét a földre,
hol már ketten
hevernek megtörve, ölve,
fejezetten.

Már csak egy van, a legkisebb.
Rövid haja
leng, ahogy ő is felsiet.
S dörgi szava:
Herceg! Nézz rám! Tied vagyok
még egészen.
Mindek három ilyen halott?
Én nem értem.

Te hozattál háremedbe
engem, s őket.
Bár tudnám, mi jár fejedbe!
Bennem bőgnek
értük, érted vészharangok.
Én nem érzek.
Fejtől talpig néma vagyok.
Ezt is érted.

Mert szeretlek, szerettelek,
nem tagadom.
Síron túl is veled leszek,
őrangyalom.
Dühödt zaj kel mindenfelé,
és ő tudja,
az őszinte gyülöleté.
Ez a jussa.

Szelíden hajtja le fejét,
de megbánja,
mikor a bárd jó helyet ért
és megvágja.
Rájött, mi minden, mit vesztett,
de már késő
kiáltani, hogy szeretlek,
Csillagnéző!


2013. december 1., vasárnap

Életem balladája

Ezt a verset, amit amúgy már poet.hu-ra is feltöltöttem, de szokás szerint kisebb lelkesedéssel fogadtatott, mint egy általam mondjuk kliségyárosnak ítélt vers, akkor akartam ide feltölteni, mikor a magyartanárom, akinek hosszas mérlegelés után beadtam, már véleményezte. De erre, a tények jelen állása szerint nem nagyon fog sor kerülni, mert szerintem egész egyszerűen elhagyta a verset. Annyira nem bánom, igazából. Szerintem kicsit túl balladahomályosra sikerült, s aki le akarja követni az eseményeket, vagy egyáltalán azt akarja, hogy adekvát legyen a futkosás, meg a refrén (és ezzel együtt a versszakok száma is btw) és ne csak egy kilencszer odavetett sornak hasson, annak látnia kellett, hogyan és kinek (a képének) szavalom a Vörös Rébéket minden magyar előtt, tudnia kell, hogy ki a Szőke Nyár és a Bolond Sors és főleg, hogy miért. Fel kell fognia gyakorlatilag minden kis hülye rezdülését a versnek. És valszeg még úgysem lesz az az igazi, mert amúgy nagy-nagy öncélúskodás az egész és...nos, hiába van, hogy 3 különböző órán 3 különböző füzetembe (plusz a telefonomba) szültem meg, mert olyan szinten nem bírtam magammal, valahol mégiscsak csinált. És én nem szeretem a csinált verseket. Akkor meg főleg nem, ha még ki is élem magam bennük.

A hajtók balladája


Fut a Nyár, utol ne érje
Vad Róza, ki addig tépte
szívén a hegedt sebeket,
míg csak belé nem szeretett.
De ha hajt is rózsát a nyár,
csupán nézi, rá nem talál.
Jaj, Szegény Szívemnek!

Fut a Róza, Nyár előtte,
de ő nem néz már előre,
hiszen közben űzi, fogja
az istenek ősbolondja,
s nem nézi a szőke fejet,
mert jól tudja, hogy nem lehet.
Jaj, Szegény Szívemnek!

Fut a Nyár, s ő nem néz hátra.
Nagy hiba, mert így nem látja,
nem kell futni, áll a Róza,
s csillagjait másra szórja: 
Szorítja a Bolond Isten.
Kártyát terít, szoknya libben.
Jaj, Szegény Szívemnek!

Fut a Róza, keze fogva.
Bolond baljában a kocka.
S fordul a nyár szőke feje,
végül is kettősük fele,
s érzi, nincs rendben valami: 
nem tud virágot hajtani.
Jaj, Szegény Szívemnek!

Fut a Nyár, de rossz irányba,
előtte a Rozi háta,
ő meg hallja, s pillant félve
hátra, s megcsillan reménye,
de a hulló csillag sorra
gyöngédség csak a Bolondra.
Jaj, Szegény Szívemnek!

Fut a Róza, már nem hajtja
szíve forróságba, bajba,
noha a Nyár ott mögötte,
fonalát bosszú kötötte
már imádott Bolondjához,
ki ha szeret, csak elátkoz.
Jaj, Szegény Szívemnek!

Fut a Nyár, hogy meg ne lássa,
hogyan hervad a virága,
kit ő hajtott messzi földre,
hol a Bolond tép belőle.
S szirma, az utolsó: "Szeret."
Madárral száll most Föld felett.
Jaj, Szegény Szívemnek!

Fut a Róza, harmatkönnye
vérként hull arra a földre,
amelyen a Bolond hagyta,
midőn kap madárszárnyakra,
és ki mellette száll - nagy kár -
Nem rebbenti el: "Hess, madár!"
Jaj, Szegény Szívemnek!

Fut a nyár, utol ne érje
Vad Róza kísértő képe,
kinek szívén vérző sebek,
miket Bolond Sors tépkedett.
S többé nem hajt rózsát a nyár.
Keresheti, rá nem talál.
Jaj, Szegény Szívemnek!

Eredetileg a Kívülálom c. versemhez készült rajz,
az egyik kedvencem az egész Kiskönyvből

2013. október 5., szombat

2006

Nem ezt osztanám meg szívem szerint, de amíg vicceskedik a scannerünk, addig nem tudok új rajzokat scannelni, pedig a többi vershez már készen állnak a "jobbnál jobb" illusztrációk. Igazából ehhez is lenne jobb rajz, de most megelégszem egy Holnemvolttal. Hiszen ez is függőség. Személyi kultusz. Hogy egy srác (akit sem itt, sem legalul nem nevezek meg, mert egy hónapja fenyeget, hogy megkeresi a blogomat. Én meg naná, hogy nem akarok még nyomjelzőktet is hagyni neki...) régi és még ennél is szörnyűbb versét ( jól van na, 15 éves volt! Mondjuk én remélem, jobbakat írtam 15 évesen :P) fordítom magyarról magyarra, a pad alatt dugdosva a 2006-os suliújságot, amiben a vers megjelent, no meg a kis fekete verseskönyvemet és versszakról versszakra teszem tisztába az egész művet. Mert jó szórakozás. És mert így majdnem olyan, mintha ott lenne a srác...

A kitaszítottak megkísértésének
(tisztábatett) balladája


S ott állt a szomorú démon,
túlvilági kotorékon.
Gonoszan, félholtan, rondán.
De nem az egyetlen volt tán.

Dalba kezdett. Rondán szépbe,
mely ezernyi fülbe érve
értelmet csupán ott talált,
hol fájdalom hozott halált.

Dalát el nem felejtettem.
Magára szegezte lelkem...
Talán többet is szólt ennél.
Elbeszélném, ha figyelnél.

,,Ó, te szegény gyermek!
Taigetoszra tettek?
S akkor nem tehetted,
most kell bosszút venned.

Tarts hát velem te is!
Láng dühöddel segíts,
hogy megértsék, semmi
gyengének születni!

Állj bosszút azért, aki lehettél volna,
állj bosszút azért is, ki nem lettél soha,
állj bosszút azért, amit tehettél volna,
állj bosszút azért is, mit nem tettél soha!

És te, ronda törpe,
félélőre töve,
csak nevettek rajtad,
s arcod takargattad.

Érzem, most is érzed,
kegyetlen az élet.
Csúf vagy? Nincs kegyelem!
Jöjj hát te is velem.

Állj bosszút azért, aki lehettél volna,
állj bosszút azért is, ki nem lettél soha,
állj bosszút azért, amit tehettél volna,
állj bosszút azért is, mit nem tettél soha!

És te, szegény kislány,
hátad mögött szidván
kérték segítséged.
Így csaptak be téged.

Jót akartál tenni,
miközben meg senki
sem téged szeretett.
Nem kellett, csak kezed.

Állj bosszút azért, aki lehettél volna,
állj bosszút azért is, ki nem lettél soha,
állj bosszút azért, amit tehettél volna,
állj bosszút azért is, mit nem tettél soha!

És te, okos fiú,
ki sosem volt hiú,
túl nagy bölcsességed
sodort bajba téged.

Hisz az irigy világ
elégtétért kiált,
s ha futnál előle
könnyebben csal tőrbe.

Állj bosszút azért, aki lehettél volna,
állj bosszút azért is, ki nem lettél soha,
állj bosszút azért, amit tehettél volna,
állj bosszút azért is, mit nem tettél soha!

S ím, csak én maradtam
e démon alakban.
A meglopott halott...
Szeretve soha volt.

Ó, te gyönyörű lány!
Szerettelek talán.
Tettél, mivé lettem,
bosszúra űz lelkem.

És te, hű barátom,
halálodat várom.
Hegetlen seb - úgy fáj -,
ahol hátba szúrtál.

Hittem, hogy szeretnek,
de a megvetettnek
csak bánat a jussa,
mely halálom hozta.

Állj bosszút azért, aki lehettél volna,
állj bosszút azért is, ki nem lettél soha,
állj bosszút azért, amit tehettél volna,
állj bosszút azért is, mit nem tettél soha!

A démon így hagyta abba.
Szilánkosra tört a hangja.
Könnyfátyoltól ködös szeme
fordult most serege fele.

Volt, aki elment a harcba.
Űzte, tépte a haragja,
de a hajnal halált hozott.
Halt a sereg, az átkozott.

Van a bosszú, nehéz dolog.
Szívedben súlyként hordozod.
S kit a démon megkísértett,
nem nyert, csak ólomsúly-véget.

(R.R. nyomán)


2013. július 26., péntek

Egy gyors éjszakai post

Amikor belekezdtem a regényem írásába (a képen ennek főszereplői vannak, amúgy), akkor Artie volt a mindenem. Igazából ez volt az egyetlen célom az írással: Róla írni. Történetet kreálni a szeméyiégéhez. Minden tollvonásommal azon voltam, hogy minél aranyosabban mutassanak Rose-zal, aki mondanom sem kell, én vagyok. Aztán amikor elkezdtem kidolgozni A Rodgers (igen, mindenképpen határozott névelővel :P ) karakterét, aki "csak" a mesélőm első pasija, akivel nem is nagyon működik a kapcsolatuk, úgyhogy maradnak a legjobb barátságnál, aztán a mesélő összejön egy másik sráccal...mindegy, bonyolult. Meg amúgy is rémesen hülyén hangzik ez így leírva. Lényeg a lényeg, szép lassan elkezdtem egyre kevésbé kedvelni Artie-t, és minden egyes szava után jobban szeretni A Rodgers-t, akinek az alteregója lassan jobban hiányzik, mint az a fiú, aki miatt elkezdtem ezt az egészet írni. Kérdés, mint fog reagálni a srác, aki a történetemben A Rodgers, amikor másfél hét múlva a nyakába borulok majd, hogy mennyire hiányzott, amikor pár héttel a nyári szünet kezdete előttig ő volt az egyetlen, akinek nem puszival köszöntem, hanem csak egy egyszerű sziával :)
Ezt a furcsa helyzetet dolgozza fel Pygmalion regéjének bugyuta és rettenetesen fogalmazott kis kiegészítése, ami amúgy az elmúlt egy órában született, mert csesztem elmenni aludni. Nem, nem vagyok büszke rá, mint versre, maximum a mennyiségére, de olyan az egész, mint egy túlhigított fröccs :

Pygmalion második szobra

Ismerősen csendül Pygmailon neve.
Ovidius nyomán így jegyzi a rege:
Kypros királya volt, ki magányban főve
beleszeretett egy elefántcsont-nőbe.

S Aphrodité szíve könyörülvén rajta,
áldozattól hajtva lelket önt a csajba.
S fényes menyegzőjük meg is ülve rögtön,
lett Happy End égen, lett Happy End földön.

Azonban egy részlet elsikkadva némán
tárt ajtót zörgetve kopogtat a félfán:
az első szoborba, mit magának vésett
Pygmalion egykor, nem leheltek éltet.

Úgy esett ugyanis, király barátunknak
volt egy cimborája, kiben szintén dúltak
a magánynak gonosz manói, s kettecskén
kirúgtak a hámból egy holdfényes estén.

Álruhába bújva a király, s barátja
arra az estére átmentek lazába,
és a pórnép közé így leereszkedve
ürültek a kancsók, s nőtt az urak kedve.

Majdan továbbálltak, spiccesen kilépve
a kocsmából szemük mohón elkísérte
a két lányt kik éppen elhaladtak arra.
Nem tündérek voltak, mindössze két szajha.

Mikor Pygmailon zúgó fejjel másnap
felébredt, nekiállt élete szobrának,
hogy az egyik angyalt, akit éjjel láttak,
elefántcsontból megfaragja magának.

A nőarc emléke idealizáltan
égett be fejébe és ebben a lányban
megtalálni vélte kit oly rég keresett:
a kis szexuális játékszert, a nejet.

Felkutatni viszont mégsem merte, mivel
sejtette, csak a bor játszott szemeivel,
s ettől látta szépnek  csupán azt a testet,
amilyet egy festő soha le nem festhet.

Ezért ragadt vésőt, hogy legalább szobra
készüljön el, s tőle ragyogjon a szoba
több fénnyel, mint addig. Éjt nappallá téve
emlékezett, s testét csodásan kivéste.

Mikor kész lett vele, nagy elégedetten
dőlt hátra és így szólt: - Íme, elvégeztem
életem munkáját, itt e remek szobor.
Szerencse, hogy a lányt széppé tette a bor.

Nézte, nézte, nézte, hibáját keresve,
de szinte keringett vére az erekbe'.
Félhomályban talán élőnek tetszhetett.
Pygmalion mégsem őbelé szeretett.

Mivel hogy e szobron nem akadt több dolga,
kis műhelyéből azt nagy büszkén kitolta,
és nekiállt, hogy a másik lányt is szépen
megfaragja, s járjon barátja kedvében.

Hiszen neki szánta a második szobrot.
Emlékezett is, hogy tán olyasmit mondott
a férfi, hogy sokkal jobban tetszett neki
a másik, s tán belé is tudna szeretni.

Azonban mivel ezt nagy műnek nem szánta,
nem vette a dolgot, csupán csak fél vállra.
Szabadon dolgozott, nem kötötte semmi.
Ennek nem kellett a Nagy Művének lenni.

Egy napon azonban Pygmalion látta,
nem, mint szoborra néz, hanem mint egy lányra.
Szinte szégyenlősen futott rajta szeme,
két gömbölyű keblét hát kendővel fedte.

Másnap, mikor reggel készült a munkára
- kifaragatlan volt még ugyanis lába -,
meglepte a szobrot és kecses nyakára
kanyarintódott az anyja régi lánca.

Aztán drága ruhák egész garmadája
vásárolódott az elefántcsont-lányra.
S Pygmalion haját tépve vette észre:
szoborba szeretett, de nem Nagy Művébe.

Hanem annak csak egy olcsó kis másába,
bár tökéletesnek most már csak őt látta.
Vágyott átölelni a jéghideg szobrot,
várva hátha mégis élő, mit alkotott.

Éjjeket töltött az immár kész szoborral,
s csodálta az arcot, mi benne vért forral,
noha csak fehér csont, élettelen alak.
Nemhogy vér nincs benne: Se hús, se sejtfalak.

El is felejtette egészen a másik
szobrot, ami másnak talán szebbnek látszik.
Szerelem ködén át leste mind a kettőt.
És hogy melyik a szebb, benne már rég eldőlt.

S ezután, mi történt, tudja jól mindenki.
Nem több a történet. Itt véget ér. Ennyi.
S rövid a tanulság, egy sorba fér bele:
Idealizált kép nem kelhet életre.