A Rémálmos Vezér Gimnázium és Általános Iskola mellett
Hideg van. Érzem, ahogy a jeges szél végigtáncol az arcomon,
majd bebújik a hálóingem alá is. Talán nem csuktam be rendesen tegnap este az
ablakot és kivágta a szél. Mennyi lehet az idő? Nem alhattam sokat, oélyan
szinten ki vagyok ütve, hogy maximum hajnali négy, legfeljebb öt körül járhat
az idő. Óvatosan nyitom ki a szememet, de azonnal vissza is csukom. Álmodom,
biztos vagyok benne, hogy csak álmodom, éspedig azt, hogy nem az ágyamban
fekszem, hanem a csupasz földön. Újra felemelem a szemhéjamat és ezúttal
alaposabban körülnézek, már amennyire a kísérteties félhomály látni enged. Valamiféle
romos helyiségben vagyok. A falakat néhol ujjnyi vastagságú repedések szelik
át, a vakolat már réges-rég lemállott róla, és itt-ott kivillan a vörös tégla,
amelyből az épület készült valamikor. Az egykori ablakra már csupán egy tátongó
lyuk és néhány mocskos, szanaszét heverő üvegcserép emlékeztet. Nem túl
bizalomgerjesztő látvány. És ez a szag egyszerűen rettenetes. Mintha rohadt
hallal teli konténerben fürdenék. Brrr, már a gondolattól is futkos a hideg a
hátamon. Óvatosan felemelem a fejem, majd lassan felülök. A
fáradtságtól és kétségbeeséstől könnyes szememmel kijárat után kutatok, ám
ilyenből csak egyet találok. Egy horpadt, talán zöldre (vagy kékre? Túl sötét
van, hogy el tudjam dönteni) mázolt
vasajtót az alig három négyzetméteres helyiség másik végében. Nehézkes
mozdulattal feltápászkodok a fagyos talajról, s csupán két lépést téve elérem
az ajtót. Zárva. Vagyis kelepcébe kerültem, hacsak… Fejemet az egykori ablak
felé fordítom. Elég szűknek tűnnek, de van esélyem az átférésre. Nyújtózok
egyet, aztán igyekszem visszaemlékezni a régi szép időkre a heti három
tesiórára, meg mindarra, amit akkor tanultunk a súlypontemelkedésről. Sikerül
ugyan elkapnom a párkányt, de nem bírom felhúzni magam. Gyúrom kéne karra. Két
meddő próbálkozás után taktikaváltoztatásra kényszerülök. Megpróbálom a csupasz
téglákat mászófalként használni és megtámasztani a kiállóbbakon a lábamat.
Rettenetesen szúrják a talpamat, de szinte észre sem veszem.
Hosszú percekbe telik, mire sikerül kiküzdenem magamat az
épületből. Odakint egy fokkal sincs sajnos melegebb. A szürkületben derengő táj
sűrű, hajnali ködben fürdik. Fázósan dörzsölgetni kezdem libabőrös karjaimat. Ekkor
veszem csak észre, mi van rajtam, s szemem ismét könnybe lábad. A kedvenc kék
kisestélyimet mindenütt koszfoltok borítják és jó néhány helyen felhasadt a
bársonyos tapintású, fényes anyag. Aztán meggyőzöm magam, hogy nem ez a
legnagyobb probléma. Bár lehetne rosszabb is. szerencse, hogy hajnal van, így
nem láthatnak meg. Azt hiszem, ha észrevenne valaki, minimum a kerületi
rendőrségen végezném, de az is lehet, hogy kapnék egy kényelmes gumiszobát. Ha
jobban belegondolok, az is lehet, hogy rászolgáltam, hiszen fogalmam sincs, hogy
hol vagyok, és még kevésbé tudom, hogy mikor kerültem ide és ezek egyértelmű tünetei
valami komoly elmebajnak, ráadásul igazából nem is vagyok kétségbeesve, mert
legbelül még mindig azt hiszem, hogy álmodok, pedig minden olyan valóságos.
Vagy talán csak becsavarodtam. Igen, ez lehet az egyetlen logikus magyarázat. Őrült vagyok. Buta vigyor jelenik meg az arcomon, majd szinte ugyanabban a pillanatban el is tűnik, mikor kutyaugatást hallok meg egészen közelről. Odakapom a fejemet és megakad a szemem egy épületen, mely az elmúlt percekben rúghatta le magáról a ködtakarót. Szinte azonnal felismerem az iskolát, ami közvetlenül amögött a lakótelepi tömb mögött áll, ahol életem első saját lakását bérelem (bár azt hozzá kell tennem, hogy alig két utcányira a kertesháztól, ahol egy évvel ezelőttig szüleimmel éltünk). Valószínűleg az ennek udvarán portyázó őrkutyákat hallhattam meg. A felismerés, hogy hol lehetek most, sírógörcsre ösztönző hidegrázásként futott végig gerincem mentén. Ahogy én tudom, az épület régen egy óvoda volt, de már akkor is romokban hevert, amikor tizenhat éve, hároméves koromban ideköltöztünk. Már akkor is kutyák őrizték ezt a helyet is. A hirtelen eseményektől és a nemrég való felkeléstől még mindig ijesztően lassú agyam lassan rakta össze a tényeket. Itt kutyák járkálnak, és én össze vagyok zárva velők és nem biztos, hogy el lesznek ragadtatva a ténytől, hogy a területükön kószálok. Émelygés, felgyorsuló szívritmus, kisebb pánikroham. Ezek azok, amik hirtelen rám törnek. Rettenetesen félek a kutyáktól. A ködös szürkület pedig négyzetre emeli pánikom szintjét. De mivel belül még mindig azt hiszem, hogy álmodok, hamar elmúlik mind a három dolog és elkezdek tiszta fejjel gondolkodni.
- Ha a kutya itt lenne, már régen nekem ugrott volna –
motyogom magamnak. Tessék, újabb tünet a skizofréniámra. Már magamban is
beszélek. Ezek szerint komolyan őrült vagyok.
- Miért is ne? – vonom meg a vállam, ismét csak úgy
magamnak. Még mindig nem veszem komolyan a történéseket. Ezt az is mutatja,
hogy megindulok arrafelé, ahol régen a főbejárat lehetett, bár a gerincem
mentén végig-végigfutó borzongás nem engedi elfelejtenem, hogy énem másik fele
(az, amelyik még nem csavarodott be teljesen) nem rajong a hely
feltérképezéséért. Ki tudja, mit találok.
Erre sajnos túl hamar magyarázatot kaptam, ahogy arra is,
hogy miért nem ugrottak nekem a kutyák, és azt hiszem, a förtelmes bűzt is
megmagyarázták. Ugyanis az utcára néző főbejárt melletti elburjánzott bokor
mögött megtaláltam szerencsétlen házőrzőket. Legalábbis napok óta élettelen,
legyek tucatjai által megszállt testüket. S bár semmi külső jele nem volt a
haláluknak (valószínűleg megmérgezték őket), úgy éreztem, menten elhányom
magam, de akkor rá kellett döbbennek, hogy nem lenne mit kihánynom, hiszen a
gyomrom olyan üres, mintha napok óta nem ettem volna. Pedig az utolsó étkezésem
óta maximum tíz óra telhetett el. Az a vacsora… Lorenzo olyan volt mint egy
álom. Még csodálatosabb, mint képzeltem. Most láttam életemben először. Az
interneten ismerkedtem meg vele, és már látatlanban is belezúgtam. Pedig sosem
hittem az ilyesmiben. És mégis… no de ki ne tudna ellenállni egy olyan
férfinak, mint ő. Intelligens, kedves, vicces, én mindig hevesebben ver a
szívem, ha eszembe jut. Még annál is jobban nézett ki, mint ahogy a fényképe
alapján elképzeltem. Dél olasz származásához természetesen bónuszként járt
olajos barnaságú bőre, sötétszínű, hullámos haja, melyet majdnem a válláig
hagyott megnőni, s meleg barna szemei, melyekkel térdrogyasztó pillantásokat
lövellt felém, amikor életünkben először megpillantottuk egymást. Az akcentusa
pedig legalább annyira szexi volt, mint a vörös inge a maga különös formájú,
fekete gombjaival. Valami elegáns étteremben ettünk. Olyanban, amit én sosem
engedhetnék meg magamnak. Aztán… Valahol megreccsen egy ág, pont úgy, mintha rátapostak
volna. Hatalmasat ugorva kishíján elesek ijedtemben, miközben ösztönösen a hang
irányába kapom fejemet, de csak egy csupán körvonalaiban kivehető, ágait lustán
lengető fát látok. Hosszú, körbe-körbecikázó, ijedt pillantásokkal teli
percekbe telik, mire sikerül lecsillapodnom némileg. Hogy eltereljem figyelmemet,
próbálok visszaemlékezni, mi történt az étterem után, de egyszerűen nem megy.
Képszakadás. Feladom. Inkább azon igyekszem, hogy minél távolabb kerüljek a
kutyatetemektől és elfelejtsem a gondolatot, hogy az sem lehetetlen, hogy én
mérgeztem meg őket abban a kábé tíz órában, ami teljesen kiesett az
emlékezetemből. Hála az égnek, őszi szünet van, vagy mi a franc, és még kísértetiesen
korán, úgyhogy a hajnalban kelő kutyasétáltató nyugdíjasokon kívül nem kell más
járókelőkre számítanom. Azért a biztonság kedvéért behúzódok az épület mögé,
egy olyan helyre, ahol még véletlenül sem láthatnak meg. Leülök az egyik fa
tövébe, s egy cseppet sem érdekel már a kisestélyi állapota. Annak már úgy is
mindegy, hiszen ott fetrengtem benne abban a helyiségben is, ahol ébredtem.
Bebámulok a mélyen dekoltált ruha kivágásába (valamiért
nincs rajtam melltartó). Hirtelen egy homályos kép úszik át tudatalattimból
valami olyan helyre, ahol képes vagyok tudatosan érzékelni jelenlétét. Én és
Lorenzo a lakásomon vagyunk. Pontosabban a hálószobában és az előbb említett
éppen cibálja le rólam a ruháimat. Pff, rendben, hogy szinte sírnivalóan jól
néz ki, de azt nem gondoltam volna, hogy az első randi után hagyom magam…
Újabb kép ugrik be, s ez már nem olyan homályos, de még
mindig álomszerűnek hat egy kicsit. Főleg összefüggéstelen villanásai miatt.
Pia. Sok pia, Lorenzo és én. Éppen röhögök, gőzöm sincs min (talán már akkor
sem volt), de amúgy már nagyon rosszul vagyok. Leitatott volna? Nem, az nem
lehet, biztos, hogy nem direkt csinálta. De akkor meg…
Valami hirtelen nagyon felidegesít, de fogalmam sincs, hogy
mi. Felpattanok és elkezdek járkálni. Először csak a fa körül, aztán lassan
egyre nagyobb területen, végül már majdnem az egész romot bejárom, szinte
öntudatlanul. Még mindig rettenetesen hevesen ver a szívem. Ebben a ködben
minden árnyék olyannak tetszik a félhomályban, mintha értem nyúlkáló karok
lennének. S mikor néha-néha megrezdül egy bokor, olyan mennyiségű adrenalin
borítja el a testemet, hogy legszívesebben elsírnám magam félelmemben. A
sikítás képességét szinte már teljesen elveszítettem. Nem is tudom, van-e
hangom, vagy nincs, de nem merem kipróbálni.
- Nem maradhatok itt sokáig, valamikor haza kell mennem.
Tessék, már megint magamban beszélek és…
- Ó, hogyaz a jó…! – Ijedten tapasztom autómatikusan
káromkodásözönben kitörni készülő számra mocskos kezeimet. Bár megnyugtató a
tény, hogy mégis van hangom. Még akkor is, ha ezt a hangot egy csúnya
megbotlásnak kell kiváltania belőlem. Bár hatalmas pozitívum, hogy valahogy
sikerült talpon maradnom. Lenézek magam alá, csupán kíváncsiságból, hogy miben
botlottam meg. Egy ásót pillantok meg, mely első ránézésre is kilóg a romos
környezetből. Fenyőből készült nyele teljesen világos, szinte az illatát is
érezem, s fémből készült fején, mintha tükör lenne, vakítóan ragyog a napfény.
A nyelén lévő vonalkódot csak akkor látom meg, mikor a kezembe veszem, hogy
közelebbről megnézzem. Semmi ötletem sincs, hogy mit keres itt, de egész
biztos, hogy új darab. Megint elkezd zúgni a fejem, ezért ismét a földre
szegezem tekintetemet. Hátrahőkölök, kis híján felsikítok a látványtól, ami a
szemem elé tárul. Az ásó fejében ugyanis megláttam a saját tükörképemet. A
hajam mocskosan, ziláltan lóg, máskor kék szemeim tompa fényűek, szürkék és
karikásak, ráadásul tetőtől talpig mocskos vagyok. Ó, édes istenem, úgy reméltem, hogy sosem kell
majd így kinéznem!
Ráveszem magam, hogy még egyszer megnézzem magam az ásó
fejében, ám ekkor különös dologra leszek figyelmes. Némi (nem is kevés) barnásvörös
anyag van a legvégére száradva. Vér. Felkavarodik a gyomrom, a vértől ugyanis
mindig rosszul leszek. De vajon hogy kerülhetett rá ez az utálatos testnedv? A
kutyatetemek képe kúszik be az agyamba, mire szabályosan rosszul leszek. De
nem, az teljességgel kizárt, hiszen emlékszem, hogy szerencsétlen állatok
teljesen sértetlenek voltak. Beleborzongok a gondolatba, hogy van itt talán más
is, ami egykor élt és mozgott, de ma már nem több egy kihűlt, véres tetemnél.
Öklendezni kezdek. Vörösbor. Sok vörösbor jön ki belőlem, kegyetlenül
végigmarva a nyelőcsövemet és szörnyű, savas ízt okozva a számban. Ráadásul
nincs nálam víz, amivel kiöblíthetném a szájamat, de még csak egy rágógumi,
vagy Tic-Tac cukor se. És egyre éhesebb vagyok, ráadásul pisilnem is kell. Úgy
tűnik, kénytelen leszek meglátogatni egy bokrot, mert semmi kedvem ebben a
cuccban és ilyen külsővel hazamenni. Még a végén rám uszítanák a rendőrséget.
Na, irány a bokor! Egyetlen szóba jöhető cserje volt a környéken, ami mögé
rendesen el lehetett bújni. Valahol a láncokkal és lakatokkal lezárt, a
legkietlenebb utca felé nyíló bejárat közelében helyezkedett el. Lassú
léptekkel indulok neki az alig ötméteres útnak, kisebbfajta szívrohamot kapva
minden egyes esetben, ha megreccsen egy ág a lábam alatt. Váratlanul a kapun
kívül, az egyik fán felbúg egy galamb. Összerezzenek és ijedten kapom oda a
fejem. A madáron kívül azonban mást is észreveszek. A kerítés tetején egy
egészen tiszta, zöld anyagdarabot lóbál a szellő. Közelebb sétálok, a
húgyhólyagjaim még várhatnak. A kerítés nagyon magas, így ugrálnom kell, hogy
elérjem a kis szövetet. Tapintásra olyan, akár a műselyem, ráadásul tiszta, bár
az illata egy kicsit émelyítően virágos. Egész közel emelem a szememhez, hogy
ki tudjam venni a színét. Valami rózsaszínes, bordós, talán virágmintás anyag
egy darabja lehet. Megvonom a vállamat, de az anyagdarabot nem dobom el útban a
bokor felé. Azért annyira nem tiszta, hogy kitöröljem vele, de ki tudja,
valamire még jó lehet.
Felszabadító érzés, hogy végre könnyíthetek magamon. Ki
hitte volna, hogy az ember képes ennyire örülni a pisilésnek…
Felállok, lehúzogatom a kisestélyit (már amennyire ezt
igencsak kurta volta engedi), miközben elönt az üresség érzése. Mit csináljak,
a hátamon futkos a hideg ettől a helytől, de nem akarok emberek előtt
mutatkozni, egyre éhesebb és szomjasabb vagyok kéne egy tusolás, ráadásul ÁÚ!
Elég egy pillanatig nem magam elé néznem, és máris belelépek valamibe. Juhéj,
kis szerencsével összeszedek egy jó kis tetanuszt is. Hála az égnek nem sebezte
meg a talpamat, csak baromira fájt, amikor beleléptem. Lehajolok, hogy
felvegyem az apró, csillogó tárgyat, ami a fájdalmat okozta. Egy apró, szép
kidolgozású kísértetiesen ismerős, fekete gomb. A tenyeremre fektetve nézegetem,
s nem is kell megerőltetnem az agyamat, hogy rájöjjek, honnan olyan ismerős.
Lorenzo! De hogy…? Én tettem volna? De mit tettem? És mikor? Megőrjít ez a
tehetetlenség.
Mérgemben elhajítom a kis gombot, s hosszan követem
szememmel röppályáját, míg pár méterre tőlem földet nem ér a fák alatt, egy
barnásvörös tócsa közepén. Úristen! Megint vér, ráadásul egész sok, apró
cseppekben széthullva, kis ösvényt jelölve ki. Egyik felem (mondtam, hogy
komoly agyi problémáim vannak) elmenekülne végre a telekről, függetlenül attól,
hogy ki minek néz, ám a másik kíváncsian közelebb settenkedne, s követné a
cseppek vonalát, noha pontosan tudja, hogy semmi jót nem találhat. Végül
(természetesen) a kíváncsi győz, s és én minden mindegy alapon követni kezdem a
vért. Valami elönti egész testemet, mert ezúttal az újabb ágreccsenés sem hozza
rám a frászt.
A nyomok egy romos épületrészbe vezetnek, a dupla kéményből
ítélve talán az egykori konyhába. Úgy érzem, nincs vesztenivalóm, hiszen már
úgyis mindent kihánytam magamból. Veszek egy nagy levegőt és belépek. Fél
másodperc is elég hozzá, hogy felmérjem, (szokásomhoz híven) rossz döntést
hoztam. Nem bírom ki, felsikítok, s nem érdekel, hogy hány lakótelepi lakos
ébred bájosan simogató hangomra. Egész testemben remegve, sokkos állapotban,
fal fehéren fordulok ki a helyiségből. Odabent ugyanis egy nálam aligha
idősebb, hosszú, szőke hajú lány fekszik, mellkasán leírhatatlanul csúnya,
roncsolt sebekkel. Rózsaszín ruhát visel, melyet, ha jól láttam, nagy, bordó
virágok díszítenek. Napok óta így fekhet…
Aztán futok, magam sem tudom, hova. Talán a lelakatolt
rozsdás kapuhoz, hogy kimásszak végre erről a rettenetes helyről, vegyek egy
forró fürdőt, vagy legalább valahogy rendbe szedjem magam. Már csak tíz méter.
Öt. S már érzem is a rozsda érdes felületét a markomban. Aztán egy újabb
ágreccsenés és egy durranás a semmiből. A kerítést markoló kezeim felmondják a
szolgálatot, én hanyatt esek. A váratlan, éles fájdalom mintha ki akarná tépni
a szívemet. Ösztönösen a mellkasomhoz kapok, s azonnal megérzem az ujjaim között
átszivárgó vért. Majd Lorenzo vigyorgó arca úszik be a fájdalomtól könnybe
lábadt szemeim látókörébe. Sötét. Ezek szerint mégsem én voltam az őrült…
