Egy csecsemő gondolatai

Nemrég olvastam egy könyvet (Szalóczi Dániel: Mosakodj Petike, addig nem nézlek indiánnak) Az évem talán egyik legjobb olvasmánya volt. Minden sorát imádtam, jól megrágtam magamban és elgondolkoztam rajta. Sokáig motoszkált bennem egy jelenet, ami a könyv jelenje előtt nagyjából egy évvel játszódhatott le. Csak két mondat hangzott el benne, ezeket egy fiú kiáltotta a szeles félhomályba, kezében egy újszülöttel:
- De azért szeretni fogjuk, ugye? UGYE?
Ez lett belőle:

Egy csecsemő gondolatai

…de te attól még szeretni fogsz, ugye? UGYE? Pedig én igenis szeretni foglak téged. Minden hibád ellenére. Még úgy is, hogy tudom, hogy te képtelen vagy elfogadni engem. Ezért sem hibázatlak majd. Én sem fogom szeretni magamat, miért várjam el ezt mástól? Én megértelek téged, mégis szinte beleőrülök a tudatba, hogy nem látsz mélyebbre, mint az anyagi valóság. Azt hiszed, hogy nekem könnyebb? Hogy én nem vagyok bezárva? Tévedsz, nálam jobban senki sincs bezárva. Szemét lettem a társadalom konténerének a mélyén. Ráadásul engem szelektíven gyűjtenek. Úgy járok, mint az üvegpohár a sárga konténerben. Ha tudnád mennyi üveget hajítanak be a műanyag közé…

Most miért nézel így rám?  Azt gondolod, ennél jobban nem sorvadhatok el? Hát tévedsz! Hiába temettél már el engem, idebent még mindig ég a lámpa. És hidd el nekem, egyre világosabb lesz, csak te azt nem vagy képes kivárni. Sosem volt benned vágy, hogy adjál valami különlegeset a világnak? Hát megtetted, épp csak képtelen vagy több fáradtságot beleáldozni, pedig általam megadatott neked, hogy ezreket szabadíts ki a maguk kis konténereiből, melyekbe oda se figyelve beleválogatták őket. Félsz. Látom a szemedben, hogy félsz. A sorstól. A sajátodtól és az enyémtől is. Félsz, mégis többnek képzeled magad nála. Azt hiszed, van hatalmad felette és egy huszárvágással mindkettőnket megkímélhetsz. Látni véled a jövőt és nagy embernek gondolod magad.

Gordiuszi csomó vagyok. Mifelénk azt párnával vágják át…

Picture from: reumatologia.hu