Most, a régi írásaim rendezgetése, szelektálása közben találtam rá még egy nyáreleji regénykezdeményemre. Egy antiutópisztikus világban játszódott, amely tökéletesen tiszta és a végletekig rendszabályozott. A kreativitás teljességgel be van tiltva, leszámítva azt a hét kiváltságost, a színek, a hangok, a történetek, a dalok, az ízek, a tánc és a játék mestereit, akiket az elnyomó rendszer a Primátus maguk mellett tart, hogy különleges ünnepnapokon szórakoztassák a népet. A rendszer már réges-régen rájött, hogy a művészeteket kell megvonni az emberektől ahhoz, hogy ne lázadjanak és különleges alkalmakkor mégis megadni nekik, hogy szeressék a rendszert és hálásak legyenek neki. A történet maga a főszereplő, Teab Lem, a Hét egyike, a színek mestere zavaros, néha álomszerű, összefüggéstelen gondolataiból állt volna össze. Készen volt kidolgozva az összes szereplő, a helyszínek nagyrésze és a cselekmény, szinte teljesen. Aztán rájöttem, hogy mindez csak filmvásznon mutatna igazán jól. De azért az első két epizódot megosztom, hogy ne legyen hiábavaló a munkám.
De kurva sötét van. Még mindig, pedig most már magamnál
vagyok. Tudom, mert rohadtul fáj a fejem. Hol a Lucininem? Ja, és én hol
vagyok? Idegen szag, idegen ágy, idegen nő. Bérlakás. Fehér, mint minden egyes
tömb minden egyes rohadt lakása. Egyenbútor, egyenszobák, egyenélet. Vakító
tisztaság a semmi.
Baszki mindjárt szétesik a fejem! Hol a gatyám? A zsebében
van még vagy tíz Luci. Ha jól emlékszem.
Fel kéne ülnöm. Gyerünk, Teab, szedd össze magad! Jól van,
ügyes vagy.
Barna folt a sarokban. A szín simogatja a szememet. Végre
valami, ami nem az egyensemmi. Ott lesz a Lucinin, ezzel a tudattal sokkal
könnyebb fölállni, belenyúlni kifordított száraiba, hogy helyes irányba
rázogassam őket.
A fürdőszobát csukott szemmel is megtalálom, rengeteg
bérlakásban jártam már. Legalább pontosan tudom, hol a tükör, hova nem nézzek.
Még nem akarom látni magam. Fru úgyis rendbe tesz otthon.
Hidegvíz. Basszamegafejem! Vajon Ren keze is remeg, amikor
beveszi? Mennyi van még? Kettő, négy, nyolc. Kilenc? Az nem sok…
Múlik, kienged, lelassul. Most már könnyű. Minden könnyű. El
kéne tűnni, mielőtt felébred az a némber. Hogy is hívják? Mindegy. Keresztül az
apró szobán. Minek nézek vissza? Két fekete hajszálam kígyóként táncol a
gyűrött párnán. Nagylevegő, sóhaj, de nehéz gondolkodni! A nő amgy nem túl
szép. De a szeme biztos kék. Már egy ideje csak kékszeműekre utazom. Intek
neki. Miért nevetek? Vicces. Vicces, hogy direkt hangosan csapom be magam
mögött az ajtót. Remélem felébred. Felébred és bosszankodik, hogy csak így
otthagytam.
Fehér falak, fehér korlát, fehér lépcsők… Vicces gondolatban
kiszínezni. A falakon szörnyek táncolnak. Vajon a világ forog, vagy csak én?
Biztos a szörnyek csinálják. Ki akarok szállni! Nem halljátok, ne röhögjetek!
Vagy nem is ti röhögtök? Akkor ki? Én? Nem, az nem lehe, mert én sírok. Gyenge
vagyok. Már magamat sem bírom el. A Semmi között és köztem a padló. Meg kéne
köszönnöm neki, hogy megtart, de túl gyorsan forgunk. Már azt sem tudom, hogy
tart-e egyáltalán. Hogy van-e egyáltalán. És én? Én vagyok egyáltalán? Sötét… Az
van.
***
Ragacsos és fehér… úgy jön vissza, ahogy lemegy. Még az íze
is ugyanolyan… bárcsak megszánna valaki egy pohár vízzel. A mannát megenni vagy
kiokádni rosszabb? Ezen még nem gondolkoztam. Föl kéne állni. De csak óvatosan,
attól tartok megint alaposan bebasztam a fejemet. Francokat, hogy nem adják meg
azt az örömöt az embernek, hogy legalább az okádéka színes legyen. Nem mintha
nem lenne tökmindegy, hiszen ahogy a világot ismerem, fél perc múlva itt terem
egy takarítóbrigád és sohasem derül ki, hogy valaki ide pakolta ki képzeletbeli
pörgéstől nem képzeletben felkavarodott gyomrának szegényes tartalmát. Manna…
lassan egy hete nem kaptam igazi kaját. Mintha én tehetnék róla, hogy eltűnik a
festékem. Pont annyira tudom, hogy hová lesz, mint Fru. Lehúzom a klotyón, mi?
Mert hobbim a Primátus tönkretétele „akik utolsó tartalékaikból biztosítják
nekem a drága festéket”. Hát persze, tényleg úgy néznek ki, mint akik utolsó
tartalékaikat élik fel. Hehe, ebbe még bele sem gondoltam. Mi van, ha nem
mondanak igazat? Én meg pazarlom a festéket… ja, biztosan megeszem. Amennyire
éhes vagyok, simán el tudom képzelni. De akkor színeset hánynék. Sehogy se
stimmel…
És még csodálkoznak, hogy alig állok a lábamon. Magyarázhatják, hogy a
bányászok, a tanárok, a takarítók, a futárok, mindenki pont ugyanannyi mannát
eszik minden nap, amennyit én is kapok, ha Fru vicces kedvében van és megvonja
tőlem a rendes kaját. Vajon tényleg annyira megplepő lenne, hogy már egy hete
nem voltam bent? Pont leszarom a fennállási ünnepet, képtelenség együtt
dolgozni a többiekkel. A Nagy Előadás. Mindenki benne van. A színek, a zene, a
szöveg, a történet, a tánc, a színjátszás… kész rémálom. Tényleg! Ha bemegyek
vajon kapok kaját? Hol vagyok egyáltalán? 425 339-es tömb… hát, a
100 000-es nem a szomszédban van… fuvart kéne hívni. Vagy keresni egy
deportert. Mennyi lehet az idő? Kábé fél hét lehet, ilyenkor alig jár valaki az
utcán, a műszakok csak egész órákban kezdődnek meg. Felállni, és körülnézni.
Szédülök, bűzlök, Lucinin, sötét. Majd csak eltalálok valahova, eddig is mindig
megoldottam…
