Várni

Holnap tábor (a nevét utólag kiiktattam a bejegyzésből, nehogy olyanok találjanak erre keresve esetleg a blogra, akik ismerik a verseim immár nem is titkolt nevű szereplőit)! Tábor, vagyis a nyár nagyjából egyetlen olyan programja, ami miatt érdemes végigdepizni 2 hónapot. Bár nem tudom, van-e még élő ember a földön rajtam és Kucin kívül, akit ennyire lázba hoz egy minimális mennyiségű és minőségű vizesblokkal ellátott, poros-sáros-szúnyogos-darazsas sátortábor. Egy éve erre várok. De csak mert visszatekintve annyira tetszett a tavalyi. Pedig emlékeim vannak róla, hogy amikor ott voltam, gyűlöltem. Inkább a Szigete mentem volna. Quimby-n, meg ilyesmi. Most is egybeesik a Szigettel, de nem bánom. Taszít ez a Quimby-féle csodaországosdi...
De a naplójellegű félrebeszélést feledve, két olyan verset osztanék meg a várva várt tábor tiszteletére, amiket ott írtam (egy harmadikat már ezer éve föltettem), s pár napja találtam rájuk, s sak reménykedem benne, hogy azóta fejlődtem. Az elsőt amúgy akár mostansági is írhattam volna (bár nem lennék képes figyelmen kívül hagyni ilyen apróságokat, mint szótagszám, meg ilyesmi :D). Főleg, hogy attól élek, hogy megint ki fogok borulni és nekiesek a barátnőimnek :( A második a régi bálványhoz szól az akkor szokásos stílusban. Csak ennél sokkal jobbakat is írtam hozzá, anno :D Ez egy kicsit öncélúskodó. Inkább csak valamiféle unaloműző vers lehetett. Legalábbis remélem, mert másnak szar... :P
A rajz is a füzetbe készült, az első vers mellé. Remélem, a kézügyességem is fejlődött azóta :D

 

A Szörny

Kulcsot kér az élő,

hogy magát kizárja

a világból, mert félő,

nem lehet királya.

Kinyitja a zárat

kiszabadul a Szörny.

Az élőből egy állat.

Álcája a közöny.

Gyűlöli a sorsot,

gyűlöli önmagát.

Minden nagy megmondót

lenéz, csak a halált

tartja valamire.

Kevés embert tisztel.

Tűzben ég a hite,

de játzik a vízzel.

Ellőki, ki segít,

de elvárja tőle

hogy ne mndjon semmit,

ha tüskés a bőre.

Csók őrzi a szívét

negyedszáz bilinccsel.

Jót magának ígért,

s hazugsággal lincsel.

 

Üzenet a bálványnak

Rád gondolok...

Nem nag dolog,

amit kértem:

Halj meg értem!

Nem kell nagyon

egy kínpadon.

A színpadon!

Egy darabod:

magad adod.

Egy kishalál

nekem is jár.

Minden este

őt keresve

azt akarva,

ne takarja

semmi álarc.

Arra várhatsz,

mondaná ő,

előkellő

fényben élő

mást remélő

Gyógyszerálmú

Mímeltbárgyú.

Nem hal nekem.

Nem tehetem -

mondja ő, hisz

báb csak ő is.

Sok elvárás,

negyedszáz lánc...

Bilincs tartja

és rángatja.

Ritka nála

a halála

Kinek haljon?

nincs barátja,

lelkitársa.

Molesztálják,

s mint egy bálványt,

úgy imádják,

mert nem látják,

nem önmaga,

s meg nem halna

mindenkiért.

Jaj, te! Ki ért...?