Seggencsókolt a múzsa

Már épp ideje volt. Legalább egy hónapja nem sikerült összehoznom egy épkézláb verset. Aztán tegnap éjszaka (mikor máskor...) kibukott belőlem két sor, onnantól kezdve a többi már jött magától és tíz röpke perc alatt készen is állt a hét versszak. Talán első versem, amit sikerült egy kicsit (ha nem is szándékosan) sorok közé rejtett értelemmel megtöltenem. Kár, hogy csak én értem.

Fáj

Fáj a hangod, s fáj ha nincsen

remény rá, hogy megérintsen,

ringasson, vagy szíven szúrjon,

hogy az idő mégse múljon.

Fáj a hajad öszes tincse,

beletúrnék, hátha nincs se

baj többé se csalfa álom,

s csak te vagy a valóságom.

Fáj a szemed, mint kék tenger,

s belesuttogom, hogy "nyelj el,

ne nézzen rám senki többé,

hisz nem vagyok, csak az övé."

Fáj a szád, ahogy vonala

azt formálja: "mi volna ha..?"

Bólintanék, de csak állok.

Itt vagy, rád mégsem találok.

Fáj a szíved, ahogy lassan

üktet benne az a dallam,

amit tán nem nekem szántak

fenn az égben fehér árnyak.

Fáj az illat, amit érzek,

szívemen át könnyet vérzek.

Siratom a bárcsakokat,

mit mások oly sokat mondtak.

Fáj a lényed, pedig minden

jól alakult, olyan szépen

megvan mindaz, mire vágytam,

de tudom, rossz buszra szálltam.