Diagnózis: Kés-fétis

Ha a húgom rendet rak, vagy tanul, végighallgatja a kedvenc CD-it. A szobájából kiszüremlő zene majd minden hangját tisztán hallani a nappaliban is, ahova én mostanában mindig mebészkelem magam a radiátor tövébe és onnan laptopozok. Régen az idegeimre ment, mert gyakran hallgatott olyasmit, amit én csak különleges alkalmakkor szerettem elővenni, amikor csak a zenére tudok figyelni és át tudom élni minden egyes hangját. Mostanra - s ez egy kicsit fáj - felhagytam ezzel a hóborttal. Taslán a túl sok elvonásnak köszönhetően (vagy csak mert rég voltam koncerten? Isten tudja...) már nem érzek túl sokat. Erről szól a rövidke vers, ami hirtelen felindulásból született, bőven teletűzdelve metaforákkal és allietrációkal, hadd örüljenek majd a diákok évtizedek múlva ha (hahaha) a NAGY KÖLTŐNŐ (csupa nagybetűvel) versét elemzik és sosem akarnak elfogyni a képek és kifejező eszközök.
Ja és igen, ismét késelődés, lehet, hogy ezzel lasan pszichológushoz kéne fordulnom. A rajz meg régi-új (értsd: már beraktam utólag egy régebbi bejegyzéshez), egy kedves, régi múzsámat ábrázolja.

Hangkéslet

A hangod, mit egykor szívemből szerettem,
ma már csak zümmögő zajként zúg fejemben.
Hideg kés, élének tündöklő tükrében
a Mindenség mögött látni magam véltem:

Szótlanul sétáltunk a nyár nyugalmában.
A hangod meg én. Melegbarnának láttam.
Körölüttünk puha pihe száll a napnak
fényében. De most már kés vagy. Megragadlak.

Kegyetlen kínokkal mártalak magamba.
Érezzek legalább fájdalmat a hangra,
régi, simogató, sejtelmes dalodra,
arra, mi lelkemet egykor elrabolta!

De csupán véremnek vöröslő melegét
érzem, mert hideg késed kínja el nem ért.
Rajongásom sebét karomra karcolta.
Holtomban sem szeretek vissza hangodba.