Ezt a történetet egy mozdulat ihlette. Meleg keddi nap volt, talán épp a fizikaórán voltunk túl, mikor felhívtam a barátnőm figyelmét, hogy graffitfoltos az orra (vagy a homloka? nem emlékszem). S e folt letorlésének egyszerű mozdulata indította el bennem a gondolatsort, melyet az angoltanáromra való két órás, meddő várakozás szőtt kerek egésszé két furcsa, önmagát sem értő karakterrel. Rajzosul. Íme:
Műterem
- M’ért nem nyitsz ablakot? –
kérdeztem, bár pontosan tudtam, hogy úgysem kapok választ. – Hogy nem fulladsz
meg? – toldottam hozzá egy újabb kérdést, csak úgy magamnak motyogva. Pedig már
rég megszoktam a különböző festékek mással nehezen összetéveszthető, agyig
hatoló, talán még a szürkeállományt is feloldó szagát, mely a műteremben szinte
vágható sűrűségű elegyet képzett a cigifüst bűzével, s mintha az egészbe egy
csésze kávéillatot is kevertek volna. És alkoholt. Sok alkoholt. Más számára
talán visszataszító lett volna a szag, de nekem valahogy, nem is tudom… Hiszen
mindene ilyen illatú volt. A ruhái, a haja, a bőre. Még a párnája is, melybe
sírva fúrtam a fejemet azon a hajnalon, amikor otthagyott.
Most is ott ült, ahol mindig is
szokott és festett. Megfékezhetetlenül és öntudatlanul, miközben tán tudomást
sem véve magáról, teljes átéléssel motyogta maga elé az öreg kazettás magnóból szóló, rossz minőségű felvétel refrénjét.
„There was a murder in the red
barn,
Murder in the red barn,
There was a murder in the red barn,
A murder in the red barn…”
- Szóval megint Tom Waits-nek
képzeled magad – dünnyögtem még mindig csak magamnak, miközben nekiláttam volna
a földön szanaszét heverő papírfecnik, üres cigisdobozok, és egyéb
beazonosíthatatlan hulladékok padlóról történő felszámolásának. Láttam többek
közt egy félpár lukas zoknit is és abban csak reménykedni tudtam, hogy a
múltkori ittlétem emlékét őrző használt kotont nem nekem kell kiásnom innen.
- Nem is alaptalanul. Azokat meg
hagyd békén, mert nem fogom megtalálni őket – fordult felém majd’ fél perces
fáziskéséssel. Fogalmam sem volt róla, hogy egyáltalán érzékeli a jelenlétemet,
s egy ijedt kézmozdulatom nyomán a mellette álló rozzant, festékfoltos
kisastalról egy üvegpohár hangos csattanással landolt a földön. Azt hinné az
ember, hogy ebben a szagban az orr érzéketlenné válik, de a szétáradó tömény
alkoholszagot képtelenség volt nem észrevenni. Egy pillanatig ijedten bámultunk
egymásra, aztán ő felnevetett. Én is csatlakoztam, de az én hangom valahogy jobban
emlékeztetett kényszeredett nyivákolásra, mint az öröm szívből jövő hangjára.
Bár az ő gesztusa sem volt őszinte. Vigyorba torult arcának mintha minden
porcikáját az alkohol felületes manói igazgatták volna a helyükre.
- Hagyd csak – mondta rekedt
hangján és hívogatón integetni kezdett. – Inkább gyere ide!
Elmosolyodtam és odaléptem háromlábú sámlija mellé. Már tudtam, mi következik.
Ő az ölébe rántott és csak egy markolászós, festék alkohol ízű csók után
engedett utamra. Valahogy mégis jól esett durvasága. Azt hiszem, hiányzott.
Talán a megváltozott légzéstempó
tehette, talán valami más, de olyan köhögő roham jött rám, hogy könnybe lábadt
tőle a szemem. Még mielőtt tiltakozhatott volna, szétrántottam a függönyöket és
kitártam az ablakot.
- Hogy tudsz ilyen szagban
létezni? – kérdeztem nagyot szippantva a friss levegőből. Ő nem válaszolt. Nem
is volt kötelessége. Mindketten tudtuk, hogy költői kérdés volt. Egy darabig
csendben bámultam a fényt, ahogy végigtáncolt pár üres vásznon a fal mellett, a
festékcseppeken a padló azon részein, melyeket nem borított szemét, a gyönyörű,
öreg, faberakásos komódon, s a tetején Willy-n, a félszemű Teddy-mackón, a
hátának támaszkodó, fancsali képű Dolly bohócon, a mellettük álló, helyenként
megkopott aranyozású, de még tökéletesen működő, régi órán keresztül egészen a
pókhálóval benőtt sarkokig. A besüvítő huzat felkapta, s eljárt egy gyors
szambát a telefirkált cetlikkel, zsebkendőkkel, csoki papírokkal, s a
radírforgáccsal. A lábam elé penderített egy világoskék PostIt-et.
A káosz
magához
húz.
Csendben megátkoz,
halált hoz.
Hát változz…
De tovatűnt, mielőtt eljutottam
volna a végéig. Olyan volt az egész műterem, mintha a fejében járnék, minden
lépésemmel magam előtt rugdosva gondolatait. Biztos vagyok benne, hogy odabent
is festékszag van…
Félretoltam egy stresszlabdát és
két tégely akrilfestéket kényelmetlen a sámlija mellett álló piros párnás székből,
s mivel a rendrakást megtiltotta, leültem, s szemügyre vettem festményét. Az
illuminált, színes pacák és különböző formájú kis, fekete betűk alkotta
képzavar kellős közepén valami meghatározhatatlan, amorf valami tekergőzött.
- Nagyon klassz – mondtam, mert
tudtam, hogy elvárja a dicséretet.
- Honnan to’d? Ez még csak a
háttér – motyogta. – De azért kösz – tette hozzá, majd azzal a lendülettel az
épp az imént asztalra helyezett, de legurulni készülő ecsete után kapott.
Sikertelenül. Az ecset festékes felével csapódott a padlónak, ezüstös
pöttyökkel permetezve be többek között az asztal lábát. Legyintett, majd
önfeledten dúdolni kezdte a magnóból szóló fejhangon felénekelt, nyolcvanas
évekből való alternatív számot, aminek szerintem semmi dallama nem volt. Szinte
üvöltött róla, hogy nem józan. De nem bántam. Olyankor sokkal szerethetőbb
volt.
- Mennyit ittál? – kérdeztem. Nem
mintha az én dolgom lett volna, csupán a rend kedvéért. Meg hát azért mégsem
mindegy. Néha féltettem. Magam sem tudom, mitől. Talán hogy eljön az a nap,
amikor olyannyira megmérgezi magát, hogy soha többé nem józanodik ki. Vagy hogy
az ő képében láthatok majd ismét valakit, aki a karjaim közül csúszik ki, hogy
aztán földet érve szilánkosra törjön.
- Nem t’om – vont vállat, s rám
emelte azokat a fura fényű szürke szemeit. Hosszan bámultunk egymásra, nézve a
rezzenéstelen, mélyben kutakodó farkasszemekbe. Aztán hirtelen valami nagyon
csípni kezdte a szememet. Majd ráment a torkomra, s azt kezdte szorongatni, aztán
súlyos lábaival a mellkasomon gyalogolt végig. Egy nehéz sóhajtás erejéig
elkaptam róla tekintetemet, de a szemem sarkából még láttam, hogy ő sem bírja
tovább, s megdörzsöli szemét. Vajon csak képzelődtem, vagy tényleg elmorzsolt
volna egy könnycseppet szeme sarkán?
- Kéred? Neked tekertem –
nyújtott felém egy göcsörtös cigit. Bizonytalanul nyúltam érte. Akkor vettem
csak észre a hosszú, narancssárga csíkot az arcán. Valószínűleg az előbb kenhette
oda, amikor megdörzsölte a szemét. Benyálazott ujjhegyemmel álltam neki az eltüntetésének.
Ő bágyadtan elmosolyodott, s meg sem várva a művelet végét, becsókolt a
dekoltázsomba. A mozdulatsor otthonillata jóleső melegséggel töltött el.
Felkaptam a marihuána levelekkel díszített öngyújtót az asztalról és
rágyújtottam.
Ő volt a harmadik festő az
életemben, amióta akkor régen megfogadtam, hogy soha többé nem kezdek
művészekkel.
