Senkibeszerelmes

Furcsa úgy szerelmes verset írni (mit írni?! csinálni. Ez ugyanis egy ötletalapú csinálmány. Már majdhogynem szinonimaszótárasdi... Bár az ízlelés nehéz téma, csak pepecselni lehet vele, ha karikátlanul akarjuk papírra vetni), hogy nem vagy szerelmes. Furcsa belegondolni, hogy milyen lenne, ha ezt érezném valaki iránt. Ha lenne valaki, aki kb. csak az enyém. De tulajdonképpen mindegy. Biztos jobb így nekem...

Öt érzék

Hogyha inged lenne

a Fekete-tenger,

akkor volnék benne

a fuldokló ember.

Vagy csak mint olajfolt,

úsznék rajta csendben,

jelezvén, hol baj volt,

ott most minden rendben.

S mint puzzle, a kezünk

úgy olvad egymásba.

Azért van a szemünk,

hogy csodánk meglássa.

Szíved mély basszusa,

vad zihálás heve...

Tán sosem hazudna

ez az ősi zene.

Parketta reccsen meg,

szemem rémet kutat.

Mikor megrebbenek,

rekedt hangod nyugtat.

Egy egészként ülünk,

veszve néma zajba.

Azért van a fülünk,

hogy csodánk meghallja.

Elfújt gyufa füstje:

orromba szállt emlék.

Vágyainknak üstje

fölött pára lennénk.

Hol minden mozdulat

feromonvízesés,

belebújva mulat,

mihez a szó kevés.

És most ne gondolkodj,

bűnhődj, vagy vétkezz-e!

Azért van az orrunk,

hogy csodánk érezze.

Hány sejt érzi vajon

kezeid bársonyát?

Finoman, mint vajon,

ha kés hagyja nyomát,

úgy bizserget hajad

lágy csiklandozása.

S hol ajkad halad,

forróságba ássa,

mi máskor oly hideg,

s testem vágba fojtja.

Azért van az ideg,

hogy csodánk borzolja.

Kezed közt olvadok,
mint a fagylalt nyáron.
Tarka csókot adok.
Íze, mint az álom,
s benne keveredek,
beléd habarodva.
Csak nyelem lényedet,
bezárva karodba.
Feloldódik bennünk
vágyunk instant lelke.
Azért van szánk, nyelvünk,
hogy csodánk ízlelje.