"Egy késő üzenet, egy megkéselt levél"

Egy darabig jó kifogás volt a nemblogolásra a scanner hiánya. Aztán be kellett látnom, hogy itthonról még elég hosszú ideig nem tudok majd rendesen scannelni. Apukám elvitte a nyomtatót is. Ahogy szép lassan az összes kis apróságát, ahogy csendes kapkodással még a tanév kezdete előtt elhagyta a lakásunkat. Valószínűleg végleg. De akkor erősnek éreztem magam. Csendben vettem tudomásul. Először azt hittem, valami hülye vicc, aztán rájöttem, hogy nem, teljesen komoly. Sokkot kaptam, pedig éreztem. Benne volt a levegőben. Minden szívfájdítóan olyan volt, mint 2 hete pénteken. Amikor megtudtam, hogy elkéstem. Elkéstem ezzel az amúgy sem biztosan bejöttös vallomással. Hiszen már csináltam ilyet, mint az közismert. Az is remekül összejött. Két nappal előtte írtam magyarórán 3 különböző, táskámban kóborló papírra felfirkálva. Olyan az egész, mint a Börtön ablakában c. kulttábortüzes dalban. A tábortűz is ő, amúgy. Meg minden MÁS.

ValloMÁS

Érzem az illatod.

Tudod,

ez már rossz.

De kérlek, ne átkozz!

Te akartad.

Felkavartad

könnytisztakék állóvizem,

hiszen

fájt az átlátszó, híg semmi

s neked ennyi

pont elég volt.

Ott benn még szólt

más, s ezért lett,

hogy megszerettelek téged.

És lenne itt valami.

Kérlek, próbáld meghallani!

Tudod, tőled régen féltem.

De most minden részem

egészen,

minden egyes ölelésben

megköszöni neked,

hogy ilyen jól mehet

ez az egész,

s így nem nehéz

kívül-belül ez a sok szar.

Ám barátot ölel a kar.

És ez zavar. Kit nem zavar?

Ki lesz az, ki többet akar?

Szívem! (Szívem?!?!)

Én azt hiszem,

rohadtul nem így terveztem.

Felgyűlt a sok izé bennem,

s nem látok mást.

Sem látomást,

sem vak álmot...

M'ért nem vagyok, csak barátod?!

Na, látod?

Nem látod?

Vagy csak nem érted?

Hát nézd meg!

Nézd meg ezt a lányt! Buta és kicsi.

Nézd meg ezt a lányt...

Jinx-kapitány felszerelése. 

A Kendő, a Bringáskesztyű, és a Szerencsenyaklánc.

Megnyomott névelőkkel.