Másfél hét után újra itt

Amikor egy érzés - ami adódhat abból, hogy meghallgatsz valamit, ami rá emlékeztet, vagy egyszerűen abból a végtelenül egyszerű tényből, hogy nem felejtette el a születésnapodat és amint végzett a munkahelyén, felhívott - még utolsó erejével beléd akaszkodik, megszorít, kiprésel belőled mindent, aztán hirtelen kihal, és csak egy lekapargatott varrú, már behegedt sebhely marad, ami arra vár, hogy jövő nyáron hozzábarnuljon a bőröd többi részéhez és már tényleg semmi ne emlékeztessen rá semmi, akkor az ember képes ilyen verseket alkotni hirtelen felindulásból. Aztán nem fejezi be, mert rájön, hogy az érzés már nincs is igazából benne. És már van más, aki milliószor jobban számít...

Telefonból, telefonról

Te jársz a fejemben,

és lépteid dobogása

zsigereim hívja táncba.

Táncolj te helyettem!

Csak táncolj, és nevess!

Úgyis te nevetsz a végén,

s bármit érzek most is még én,

már rég nem érdekes...