Azt hittem, szar...

Van egy vers, amit még a nyáron írtam (és régebben asszem hivatkoztam is rá, mindván, hogy én ezt ide fel nem töltöm, mert még a végén illetéktelenek találnak rá, de most úgy vagyok vele, hogy teljesen mindegy. Úgysem lepne meg senkit...). Egy nagyon kivételes vers, ami sok ilyen téren tett, befuccsolt (fuccs, ilyen jókis szócska :D ) kísérletemmel ellentétben valahogy visszaadja azt a pillanatot, legalábbis számomra, amelyiket megörökíteni volt hívatott. Most, a napokban olvastam vissza, mert lassan betelik a kis fekete könyvecske és szívesen nézegetem. Akárhogyis, másfél évnyi "életmű" van benne, három (hasonló ívű, rajongok, de rájövök, hogy nincs értelme, aztán a végén már csak azét könyörgök, hogy megszabaduljak-típusú) múzsaperiódussal, meg minden. Most éppen rajzolok az utolsó oldalak egyikére. Nem tudom, hogy érdemes-e most megtöltenem, vagy várjak, hátha valami vidámabb dolog is kisül belőle. Mint pl ez a vers, ami abból a szempontból is kivételes, hogy vidám. Nagyjából...

A Csillagnéző

Üvölt a szél és kacag a Hold*.

Teheti, hisz az úr a nap volt,

s amíg nincs csillag, a fény még ő.

Mellém telepszel, Csillagnéző.

Bársonya kékbe vált az égnek,

vörös aljával együtt égek,

s szikrákat vetnek mind a lángok.

Mondd, Csillagnéző, ugye látod?

S míg a száz szikra száll a szélben,

tiédhez támasztom a térdem.

S hiába gyűlnek fent csillagok,

Csillagnéző szem szebben ragyog.

Fénycsóva fut fent. ,,Kívánjatok!"

,,Maradjon örök, miben vagyok!"

Hupikék cukor: olvadt láva.

Hé, Csillagnéző! Ki nem látja...?!

Arany a parázs, villám csattan.

Hálás vagyok, hisz így láthattam:

arcodra minden csended írtad.

Jaj, Csillagnéző, én úgy bírlak!

Fekete paplan hoz ma álmot.

Lassan hűl vele a zsarátnok.

Fölöttünk még pár csóva villan.

Hidd, Csillagnéző, hogy nem sírtam!

Csepp a nyakamban, parázs sercen.

Hírt hoz a szél is, hogy pár percen

belül elered. Zeng az égbolt.

Szólsz, Csillagnéző: ,,Jaj, de szép volt!"

S eszembe jut egy régi este:

Fekete pulcsiban, sietve

trolira szálltam, s lám, nincs késő

dzsekid is kérni, Csillagnéző.

*Stílszerűen a Hobo Blues Band A fattyú reménytelen szerelme és halála c. dal első sora. Pedig először kizárólag azért választottam, mert ez a dal rettenetesen köt oda, ahol a megírt pillanat (vagy pillanatsorozat) megesett. Ja és ha már így belejöttem a kommentelgetésbe: tegnap gondolatban kicseréltem az utolsó sorokat arra, hogy most már késő a dzsekid kérni Csillagnéző, de rájöttem, hogy nem igaz. A dzsekit biztosan megkapnám :)

wow, de régi kép :D és milyen jól passzol ide.

Zseniális :) ennek most nagyon megörültem. 

Milyen könnyű boldoggá tenni engem, te jó ég!

Baszki, de fáradt lehetek :D