Észrevétlenül

Csak az előző bejegyzés megírása után realizáltam, hogy átléptem a 200-at. Nem semmi. 100-zal ezelőtt ilyenkor statisztikákat írtam, ezektől most megkímélnék mindenkit, inkább hozok egy verset. Egy elég régit, ráadásul. Még valamikor a nyár elején írtam, még bőven Ady-lázban égve és a múlni készülő szerelem után kapkodva. Egy régi-régi versemre emlékezem benne, az elsőre, amit ehhez a sráchoz írtam, majdnem másfél éve. Azóta is azt tartom életem legőszintébb versének. Az volt a beköszönő, ez meg valami, amivel lezárni szeretném ezt az egészet. Ő úgyis elmegy, nekem meg maximum a halálraidealizált emlékek maradhatnak meg. Senkinek se jó ez így.

Elbocsátó

Rohanj világ, futás, Cicám!

Látod, a szív bután kiván,

hisz te tartod Ámor nyilán.

S e tudatlan szenvedésbe'

két szép szemed messze néz, de

már minden vágy elvetélve.

Menj hát messze, találj semmit!

Hisz a hiány ha rádfekszik,

nincs mi nehéz szaván enyhít.

Tébollyal temetlek téged.

Szív százszor remegett érted,

s most reményt vesztve elvérzett.