Hiány

Tizenegy körül, ágyhúzás közben rajta gondolkoztam e nyolc kis sor erejéig. Hogy milyen rossz ez így, hogy rajtam kívül tényleg senki nem tud róla. Még ő sem. Meg azon, hogy tegnap nem találkozhattam vele. Pedig a péntek az ő napja. Meg persze a barátaié is. Fogalma sincs rólam. De nem is töröm magam, hogy így legyen. Éppcsak próbálok nyitottabb lenni vele, mint a többiekkel. A közelében maradni, bújni, kettesben sétálni hazáig. Igazából fel kéne adnom...

Szia világ, szia, Milán!

Mint egy nyárson, Ámor nyilán

tartod szívem jeges tűzbe,

engem egyre beljebb űzve

szemed bolond erdejébe,

melyben csendben elvetélve

tanulja meg majd a lelkem,

miért nem szabad szeretnem.