Több mostanság nem tellik tőlem. Levegőt venni sincs időm, s ha valahogy mégis sikerül tollat, papírt/tabletet a kezembe venni, hát tanulok. Meg aztán mindanom sincs mit, mert senki nem képes tisztességesen összetörni a szívemet. Ha nem kellek, nem kellek, viszonylag gyorsan feldolgozom és csak óvatosan álmodozok. Talán tényleg van abban valami, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Egy baj van. Így nem lehet fájdalmas verseket írni. Íme a példa rá, hogy hiába próbálkozom:
Újabb utolsó
Olyan nagy. Ha megölel,
akárcsak egy fekete,
rámboruló pulóver...
S én úgy temetem bele
arcomat a lényébe,
mintha végleg kétségbe
estem volna, s ő lenne,
ki nyugodtra ölelne.
És csak szívom reszketve
tiszta gyermek illatát,
és ez csempész lelkembe
egy legújabb kishalált.
S hogy a fejem kezében
kényelmesem elférjen,
összehúzom magamat.
Megszűnik az akarat.
Érzem, megint meghalok,
hideg kúszik hátamon.
Hetek óta elhagyott,
s én még mindig láthatom.
Ez egy újabb utolsó
búcsú, melyben unott szó
hiába cseng nyelvemen.
Ha megy, ha nem, szeretem.
És ezt pedig a pillnat szülte, melyben rájöttem, hogy ez bizony nem fog menni. Nem bírom rendesen kifejezni magam. Abszolút magamnak írtam, magamról írtam és tudom hogy rohadtul senkit nem érdekelnek, csak ki akarom fejezni vele, hogy mennyire nem megy mostanában ez az érzésleírósdi.
Kitérdekelős gondolatok
Megpróbáltalak rímbe szedni. Aztán feladtam és novellával próbálkoztam tovább, de valahogy pont akkor hagy el minden ihlet, amikor rólad lenne szó. Hogy öntsem szép szavakba, hogy mi fog el, amikor megölelsz és az utolsó szusszt is kipréseled belőlem miközben a hajamat simogatod, én meg ösztönös kényszert érzek rá, hogy hozzád dörgölőzzek és egyszerűen beléd bújjak. Olyan vagy,mintha te magad lennél a pulóvered. Egy nagy fekete, szívfacsaró gyerekszagtól illatos pulóver. Kapucnival, hogy tetőtől talpig elborítson. És az a rettenetes remegés, ami ilyenkor valahonnan gyomortájról indul,majd szétterjed a tagjaimban, pedig valami kósza szélszerű dolog, ami beeszi magát a pulóver alá. És ilyenkor úgy kellesz nekem, mint azok a bizonyos nagy fekete pulcsik a téli reggeleken, amik csak néha az enyémek.
Te is csak néha vagy az enyém. De akkor meglepően nagyon. Főleg ahhoz képest,mint ami régen volt. Nem értem, mi történt veled. Mitől lettél egy varázsütésre az egyik legjobb fiúbarátom. Vagy mi a feném... Az a valakim, aki simogat, ölelget, a mellemiet bámulja, összenevet velem. Aki nekem ír, ha kétségbeesett, vagy ha végre sikerült megoldania valamit. Vagy ha csak unatkozik és meghallgatja, mit csináltam aznap, visszakérdez, aztán ő is mesél. Aztán nevetünk. Nevetünk egész addig, míg rá nem döbbenünk, hogy te már gazából itt sem vagy. Hónapok óta elvagy menve és akárhányszor látlak, utoljára látlak. Így megy hét hét után, és én minden áldott alkalommal egy kicsit meghalok, amikor elköszönök tőled. Aztán minden kezdődik előről. És már nem szenvedek, vergődök, dobálom magam és ordibálok, hogy nem késő. Mert késő. Tudom hogy hiába és tán épp ezért olyan vörös, mint még soha, olyan nehéz és édeskés szagú, mégis olyan könnyű ködként mindent átjáró és elrejtő érzésekkel szeretlek.
.png)
.jpg)
.jpg)
.jpg)