(Hűűűű, erről eszembe jutott basszus egy régi versem, úgy egy évvel ezelőttről, aminek már most érzem, hogy írni fogok egy tesót, mert az az egész helyzet most annyira inverzen játszódott le a tavalyihoz képest)
Nem szerem a hosszú sorokból álló, hosszú versszakokat. Olyan érdektelenné tesznek az egyhangúságukkal. De ez most valahogy így sikerült.
Amúgy meg: ÚJRAJZÚJRAJZ!!!! (mostanság alkottam egy párat, igyekszem nem lustának lenni és lassan feltöltögetni őket)
Címzés nélkül
Kinek és minek? Hova és hogyan?
Félkövéren, vagy dőlten, vékonyan?
Géppel, vagy kézzel, Fekete könyvbe,
mit szétáztatott e szemek könnye?
Csendes legyen, vagy ordítón fájjon?
Unalom írja-e az órákon?
Kereszt, vagy páros, esetleg bokor
legyen a ríme, amin elbotol
a végén úgyis mondanivalóm,
s magamat benne már alig hallom?
Bécsbe, vagy Svájcba? Neked, vagy neki?
Vagy az országból, városból se ki?
A Bétékára, vagy Béjemere-re?
Mondjam-e bele a két szemedbe?
Rejtsem a színpan deszkája alatt,
s karcoljam-e ki ezzel a falat?
A klubba, vagy a tesiterembe,
hol ki barát volt, el is feledne?
Vagy ez is fiók, szekrény mélyére?
Pontot m'ért tegyek ott a végére?
Csillagok, vagy kék szemek fényéért?
Azoknak, akik lazán széttépték
mindazt mi tőlük, belőlük épült?
Mi legyen a név, mi benne sért fült?
Neked, vagy mégsem? Egy másik Te-nek?
Kikből legyenek az új istenek?
Ki legyen buta metaforává,
mely üres, de az időt jól állná?
És ha nincs válasz, hát kinek, minek,
Ez különösen tetszik! :)
VálaszTörlés