Egy álomból

Az a helyzet, hogy nagyon-nagyon régen írtam már megint. Van egy versem, amit nem nagyon akartam még csak monitorra vinni sem. Igazából egy bizarr álmomból íródott. Angolórán (annyira tipikus). Igazából semmi különös. Annyi a lényeg, hogy álmomban egy neonfénnyel gyéren világított busz első dupla ülésének belső felén ültem, az ablakain keresztül csak szürke ködöt láttam. Utasok nem voltak, talán még sofőr sem, csupán körülöttem állt öt-hat alak. Pontosabban mintha csak árnyékok lettek volna, az arcukat nem láttam. Semmit sem tudtam róluk, csak azt, hogy zenészek. Az egyik nem állt, hanem mellettem ült, fél kézzel átölelt engem. Talán sírtam, már nem emlékszem. A többi árny, akik az ülésünk körül álltak az engem átölelővel kiabáltak. Nem nagyon hallottam, hogy mi a bajuk, egyetlen egy mondatra emlékszem: ,,Miért kellett felcsinálni?!"
Bizarr, nem? Sőt, borzongató. Zúgó fejjel ébredtem aznap reggel. Még utána következő napon megírtam ezt a verset. Egyébként a kép nem az az igazi, csak lusta voltam (nem ez nem igaz, megpróbáltam, csak nemigen jött össze) rajzolni.

Arcnélküli emberek,

mit akartok tőlem?

Nem ismerem nevetek,

ne kérjetek belőlem!

Maszk mögé elbújhattok,

így is tudom, érzem,

megmondom, hogy kik vagytok,

s m'ért szívjátok vérem.

Öten jöttök egy ellen,

csak a hatodik véd.

Az, ki itt ül mellettem, 

neki őrzöm szívét..

Akárcsak egy másikat,

mi enyém alatt ver.

Érte tűröm gúnyodat,

öt arctalan ember.