Kajába sűrített érzelmek

Namármost. Van ez a vers. Még régebben írtam, csak ma eszembe jutott, mennyit keseregtem rajta, még jóval a megírása után is. Mert tényleg kiírtam akkor magamból mindent, amit gondoltam. Még ha a vers maga kicsit hogyismondjamcsak...furcsácska is. De az a bizonyos fiú ott bújik benne.

A menzán

Mai menünk tápértéke
ezerhuszonhat kalória.
Az ablaktól hátrébblépve
kotornám is a lavórba
hypotól bűzlő tálcástul,
s poharam is belevágnám,
de könyörögve rám bámul
a két tányér ott, a tálcán.

A tálcán mely oly szűk nekik,
s csak egymás mellett férnek el.
S mi kettősükből születik:
gulyás, s m... - már nem érdekel...

Hisz gyomrom finnyog morogva,
hogy ő nem akar ma enni.
Morgok én is: ha nincs gomba,
az Bolognai spagetti.

Félretolom és kanalam
merítem a langy levesbe,
viszont hiába kavartam
benne marhahúst keresve
csak zsíropált látok rajta.
Mindegy, hisz úgysem szeretem...
Mi lehet, mi szemem marja?
Sós létől hígul levesem...

Majd várost tévesztett tésztám
- egy tál húsgombócos kígyó,
mely torkomon át egy létrán
mászna gyomromig, mert így jó -
húzom magam elé lassan,
s addig játszadozom vele,
hogy kit kell, beleláthassam,
s újra follyon szemem leve.

Aztán mindent odébbtolok,
étvágytalan vagyok úgyis.
Nyelje csak egy másik torok,
valami lángvörös pulcsis
fiú, ki mintha mellettem
ült volna most is, de mégsem.
(Mit tett, s mondott, félrenyeltem.)
Ezt egye, ne szívja vérem!

Már megyek is, de a tábla
engem szinte kikacagva
még egyszer arcomba vágja,
hogy ebédre mit adtak ma:
Első fogás: bográcsgulyás.
Milánói makaróni
volt utána. És most futás!
Bár nem fogok szabadulni.