Olaszországból szeretettel

Firenzéből a tengerpart felé két "nagybetűs" várost tábláztak ki. Kisebb betűkkel ugyan, de már azt is kapitálisan, az alső táblán apró piktogrammal VENEZIA-t. Fölötte hivalkodón, nagy, egyenletesen unalmas, talpatlan betűkkel MILANO... Milán, ó, Milán... Száz, meg száz kilométeren keresztül. S közben azon gondolkoztam, hogy ha a Szerelem Városának (ami most jelen esetben nem Párizs, amit szintén szokás a fent említett eposzi jelző alatt érteni) oly híres kurtizánja van, akkor a Divat Városának (ami szintén nem Párizs most, noha ezen a jelzőn is ismerik a francia fővárost is) miért ne lehetne.

A milánói kurtizán

Jártak már ágyamban szegények, gazdagok

és szívták bőrömből az űzött vad-szagot.

Keltek fel ellenem és álltak mellettem.

Undorral tűrtem már száz szájat mellemen.

Kívánták már testem és bűnös tudásom,

nem sejtvén, hogy lelkük, s húsuk is utálom.

Bújtattak selyembe, s voltam már meztelen,

kezeknek erdei pihentek testemen.

Napokig nem ettem, s adtam már lakomát.

Gyűrtek maguk alá füstszagú katonák.

Szólított már a vágy és hívott unalom.

Hevertem elhízott, izzadó urakon.

Öleltek már karok, mik máskor pofoztak,

s hitték hogy örömöt,s fájdalmat okoznak.

Voltam már menedék, s futottak előlem:

mindegyik akart egy darabot belőlem.

Tegnap száz szeretett, bár bűnük halálos.

Futnék, de hiába. Milánó nagyváros...

Jó régi, de egyszerűen nem volt kedvem újat rajzolni.

Pedig időm volt, mint a tenger...