Lehet, hogy tanulnom kellett volna...

Négyes. Az egyetlen tételt kaptam, amit tudtam, hogy nem tudok ötösre. De tudhattam volna, ha nem egész éjszaka a bartnőmmel dumálok. A pótnővéremmel, akivel pontosan ugyanazok és pontosan ugyanúgy megtörténtek.

Rózsakertek alatt

Valahol a rózsakertek

alatt, hol a kósza lelkek

bíbor-illó ködök csupán,

ott ringanék kölyök-bután

világom végső hintáján.

Szakadatlan, míg a földre

nem hullt minden csillag, s ölbe

nem fektet szőke fejeket

az esőn ázott szeretet

világom végső hintáján.

Lengnék, mint a lógó lelkek.

Jéghideg és forró percek

szántanák a hátam sorban.

Egy éven át fáradt voltam

világom végső hintáján.

Valahol a rózsakertek

alatt sohaóra telhet.

Csak te tudod, e hely hol van,

hisz ha voltam, veled voltam

világom végső hintáján.

Variációk egy témára

Több mostanság nem tellik tőlem. Levegőt venni sincs időm, s ha valahogy mégis sikerül tollat, papírt/tabletet a kezembe venni, hát tanulok. Meg aztán mindanom sincs mit, mert senki nem képes tisztességesen összetörni a szívemet. Ha nem kellek, nem kellek, viszonylag gyorsan feldolgozom és csak óvatosan álmodozok. Talán tényleg van abban valami, hogy ami nem öl meg, az megerősít. Egy baj van. Így nem lehet fájdalmas verseket írni. Íme a példa rá, hogy hiába próbálkozom:

Újabb utolsó

Olyan nagy. Ha megölel,

akárcsak egy fekete,

rámboruló pulóver...

S én úgy temetem bele

arcomat a lényébe,

mintha végleg kétségbe

estem volna, s ő lenne,

ki nyugodtra ölelne.

És csak szívom reszketve

tiszta gyermek illatát,

és ez csempész lelkembe

egy legújabb kishalált.

S hogy a fejem kezében

kényelmesem elférjen,

összehúzom magamat.

Megszűnik az akarat.

Érzem, megint meghalok,

hideg kúszik hátamon.

Hetek óta elhagyott,

s én még mindig láthatom.

Ez egy újabb utolsó

búcsú, melyben unott szó

hiába cseng nyelvemen.

Ha megy, ha nem, szeretem.

És ezt pedig a pillnat szülte, melyben rájöttem, hogy ez bizony nem fog menni. Nem bírom rendesen kifejezni magam. Abszolút magamnak írtam, magamról írtam és tudom hogy rohadtul senkit nem érdekelnek, csak ki akarom fejezni vele, hogy mennyire nem megy mostanában ez az érzésleírósdi.

Kitérdekelős gondolatok

Megpróbáltalak rímbe szedni. Aztán feladtam és novellával próbálkoztam tovább, de valahogy pont akkor hagy el minden ihlet, amikor rólad lenne szó. Hogy öntsem szép szavakba, hogy mi fog el, amikor megölelsz és az utolsó szusszt is kipréseled belőlem miközben a hajamat simogatod, én meg ösztönös kényszert érzek rá, hogy hozzád dörgölőzzek és egyszerűen beléd bújjak. Olyan vagy,mintha te magad lennél a pulóvered. Egy nagy fekete, szívfacsaró gyerekszagtól illatos pulóver. Kapucnival, hogy tetőtől talpig elborítson. És az a rettenetes remegés, ami ilyenkor valahonnan gyomortájról indul,majd szétterjed a tagjaimban, pedig valami kósza szélszerű dolog, ami beeszi magát a pulóver alá. És ilyenkor úgy kellesz nekem, mint azok a bizonyos nagy fekete pulcsik a téli reggeleken, amik csak néha az enyémek.
Te is csak néha vagy az enyém. De akkor meglepően nagyon. Főleg ahhoz képest,mint ami régen volt. Nem értem, mi történt veled. Mitől lettél egy varázsütésre az egyik legjobb fiúbarátom. Vagy mi a feném... Az a valakim, aki simogat, ölelget, a mellemiet bámulja, összenevet velem. Aki nekem ír, ha kétségbeesett, vagy ha végre sikerült megoldania valamit. Vagy ha csak unatkozik és meghallgatja, mit csináltam aznap, visszakérdez, aztán ő is mesél. Aztán nevetünk. Nevetünk egész addig, míg rá nem döbbenünk, hogy te már gazából itt sem vagy. Hónapok óta elvagy menve és akárhányszor látlak, utoljára látlak. Így megy hét hét után, és én minden áldott alkalommal egy kicsit meghalok, amikor elköszönök tőled. Aztán minden kezdődik előről. És már nem szenvedek, vergődök, dobálom magam és ordibálok, hogy nem késő. Mert késő. Tudom hogy hiába és tán épp ezért olyan vörös, mint még soha, olyan nehéz és édeskés szagú, mégis olyan könnyű ködként mindent átjáró és elrejtő érzésekkel szeretlek.

Reggeli

Egyik reggel rohdt nagy köd volt. Ez nemtom, honnan jutott eszembe, amikor mentem át ma hajnalban a zebrán. Aztán bennem volt, hogy mi lenne, ha megállnék ott egy fél percre. És mi lenne, ha a közeledő kocsi nem venné észre, hogy ott ácsorgok.

Mi lenne?

Mi lenne, hogyha most

valami erő a villamost

tétova testemre hajtaná,

s így esnék be alá?

Betörné fejemet,

s bár élni annyira szeretek,

tagjaim törve és véresen

venné el életem.

S hogy a hír elterjedt,

siratnák az éppnem gyermeket.

De ti csak várjatok pénteken!

Többé nem érkezem.

Megint találtam egy füzetet

Intertextualitás. És ha intertextualitás, akkor Ady: A Tisza-parton. Ez az én verzióm. Mikori lehet? Olyan tél közepét saccolnék. Vagy májust. (De azért utánanéztem, és kiderült, hogy mégiscsak a márciusi depim közepén született valszeg. Fura...)
A rajz viszont egészen tutira májusi. Ez egy szerencsés módon rég elfeledett, kedves hősöm. A Vándor. Őt is ma találtam meg.

Eltévesztett folyó

Mennék a Tisza partjaira,

hol álmaim nem kísértenek.

Remeg a Szívem, az a hiba.

Érted nyúltam, el nem értelek.

Füst már a láng, lám, hervad e fény,

durván fújták el mécsesemet.

Nincsenek csókok, nem vagy enyém...

A Gangesznél hát mit keresek?!

Emlék

Mit csináljon az ember, ha másnap 40 irodalom dolgozatot ír? Fejezze be a darabját (mondom BEFEJEZTE A DARBJÁT!!!! Történelmi pillanat (felülmúlja azt a tényt is, hogy életemben először szavaztam :D ), pezsgő, meg minden. Más kérdés, hogy még átnézetem pár emberrel, hogy kiszedjem azokat a részeket, amik nagyon valós emberekre utalnak, illetve amik gázak :D ), jusson eszébe egy leírt beszélgetésről egy több, mint fél éves emlék és írjon belőle egy újabb rém középszerű és egocentrikus verset (jólvanna, öt perc alatt írtam meg kb. Jobbra nem volt időm)! Ez az én receptem az irodalom ötösre.

Alpe D'Huez

Dühös voltam. Sedre gyermek.

Haragos, mert nem szerettek,

dacos mert azt hittem, hogy vagy

megkaplak, vagy elvesztelek.

Messzi bércek viharában

síléceken vitt a lábam.

Csúsztam én, de nem engedtem

abból, amit kitaláltam.

Játszottunk, de én elhittem,

ha rám néztél, végre minden

úgy van, ahogy elképzeltem.

Ez álmom is felég bennem.

Most könny helyett egy emlékem

maradt csupán: fenn a bércen

hószikrákat túlragyogó

arany borostád a fényben.

Reszkető

Végignézni egy filmet, olyan hosszan beleborzongani, hogy órákig kitartson a hideglelés, majd a mondanivalót gondosan kiszelektálva a filmélményből és a maradék genyedző szerelmes csöpögést ezzé a hányingerré sűríeni... Az egy nagyon-nagyon jó film rémes meggyalázása. De egyszerűen nem tudtam mmással leállítani a borzongást. Sajnálom.

Isten tudja

Isten tudja,

minek e szó,

m'ért gondolok,

m'ért lenne jó

öledben heverni,

ölelni, nevetni,

illatod érezni, 

szívedet hallgatni,

csak meglátni téged,

hogy gorsul légzésed...

sírni a válladon,

futtatni álladon

finoman egy ujjat...

nézni a szemedbe,

látni, hogy nekem te,

vagy azt hogy én neked...

karodba borulni,

öledbe kuckózni,

tudni, hogy bízhatok,

súgni, hogy itt vagyok,

vagy csupán hallgatni

teveled hallgani

napokig, évekig...

Isten tudja,

én nem tudom.

Hisz se rímem,

se ritmusom...

Lázálom

Bár lázasan csináltam végig a mai napot, amikor az egyik barátnőm elkezdte dúdolgatni, hogy

,,Az én szívem nem fáj,
nem fáj, mert nincs is már."

ami a suli volt diákjaiból álló zenekar egyik számának (ami igazából a Kaukázusé) két sora, akkor nagyon rápörögtem. Aztán a rápörgésből kézfejfirka lett, abból emlék és végül ez.

Bűnbánat

Álmomban égő kártyalapokról

gyújtottunk cigit, állva a pokol

kövei közt egy bazalttornácon.

Te adtad, pedig nem is dohányzom.

Nem szóló szánkból szivárgó szellem

a kénes szélben vad táncra kelten

huhogott minket körül a sötét

bűnöknek dobva ránk szöges övét.

S riadtn néztünk egymás szemébe.

Tükörbe tükröt, kéket a kékbe.

S valltuk egymásnak, az Eretnekek;

azt, hogy szerettél. Hogy szerettelek.

Rózsaszín

Talán mert napok óta nem bírok a rekedt suttogáson túlmutató hangotat abszolválni, talán mert máshol (is) veszítettem el a hangom, napok óta szavakról , megszólalástalanságról próbálok - főleg unalmamban - írni, de nemigen megy. Ez a nagyüzemi verskibocsátás nem az én műfajom.
Aztán a megnémulásról eszembe jutott Tavaly. Csütörtök lehetett, október 17. talán. Stresszben voltam és sokkban. Elment a hangom, amkor a legnagyobb szükség lett volna rá. Aztán jött a hír: a srácnak, akiért odáig voltam, barátnője lett. De csak jóbőven október után volt időm bőgni miatta. Jézusom, de hülye voltam már akkor is! És a java csak utána jött. Most már csak röhögök az egészen. Mert megtehetem. Akkor kb hetente megnéztem a Pink Floyd féle The Wallt. Az ugyanis a kedvenc filme. Úgyhogy az egész akkori hangulatomba beleivódott. De ez az összefüggés csak azután esett le miután a megírása után egy pár órával visszaolvastam.

Az októberi fal

A Semmi magam vagyok.

Hiába az anyagok

fala még a fejemben,

ha a néma csend lettem.

Kezeimet imára

kulcsolnám, de hiába.

Se dalom, se istenem;

némaságom sincs nekem.

S dúlhat bennem akarat -

repedezett körmökkel

kaparom csak a falat -

üresembe karomat

belenyújtva maradok

körmöm alatt vakolat.

Csöpögés

Na, ilyen taknyoló-nyáladzó verset is ritkán írok. Utálok csöpögni és közhelyeskedni, ráadásul nem is áll jól nekem. Másoktól is nehezen (vagy inkább ritka az olyan ember, akizől) tűröm. És most mégis. Tán Pilinszky Bűn című versének hatása, ami hetek óta eszembe-eszembe jut, de csak ma reggel jutottam el odáig, hogy meg is keressem szépen. Vagy csak úgy eszembe jutott reggel a suliba sétálva az első két sor és az agyam szétunás közben ezzel kötöttem le magam inkább irodalmon, mivel a hangom teljes hiánya miatt aktívan részt venni nem tudtam az órán. Aztán amükor hazafele a trolin ejeztem befelé és eszembe jutott, hogy tudnám nem meghaszuttolni magam és kerekíteni belőle valami nyomott, kesergő vackot, egyszerűen nem volt kedvem hozzá. Néha közhelyeskedni is kell. Még ha ilyen középszerű vers is az eredménye. Jót tesz a leléknek. Állítólag.

Megváltás

Ha a bűn jóvátehetetlen,

te hogyan teszel jóvá engem,

ahogy szemedet rám emeled?

S én elhiszem, hogy tán lehetek

oly hangtalan és fehér megint,

ki világra nem szemén tekint.

Rebbensz, mintha nem messiásom

lennél és én csak messzi álom,

s gyermeki kezed romlott testem

köré fonódva fog most engem.

Kiprésel füstöt és sörszagot,

melyektől mindig csak köd vagyok.

Liliom lényem testet lassan

ölt, s gyermeki szád romlott ajkam

égő, céda vörösét csókkal,

romlott lelkem göröngyét bókkal,

gyermek szíved száz szóvirága

simítja megint lágy-tisztára.

Szívemet, azt az örök törött

húscafatot a ködök között

megtalálod, hisz neked játék

a ráboruló ezer árnyék

karmai közt kincs keresése.

Hiába mondom, ne menj érte.

Jóvá teszel, mint bűn, ha lennék,

mi tompul, ha letűnt az emlék.

És én maradok csendes-fehér,

hogy Pygmailonként szeressél

gyermeki szívvel, gyermek szemmel,

ki mentettél, kit megmentettem.

Blogkritika, vagy valami olyasmi (otthonmaszturbalok.tumblr.hu)

Na, ilyet se csináltam még. Hiszen miért is csináltam volna? De ma az egyik ismerősöm megint kirakott egy verset Facebookra a fent említett hangzatos nevű, mostanában napról napra egyre népszerűbb otthonmaszturmalok.tumblr.hu-ról, és miközben folyamatosan pörögtek az agyamban a Hollywood Hírügynökségen nevelkedett kritikai megállapításokat tévő mondataim, megint fél óráig nyáladzottam az ottani "verseket", aztán megint eljött az a pillanat, amikor lecsaptam a tabletemet az asztalra és kijelentettem, hogy ezeket egy egoista barom írja (amikor megtudtam, hogy egy lány az illető, ez a véleményem gyökeresen megváltozott) és hogy ilyet márpedig bárki tud. Vagy csak végigborzongat a féltékenység, hogy ő miért tud így elkapni dolgokat, mikor én nem és eszembe jutott a stílusról valaki, akire gondolva még mindig elfog a viszolygás.

Azt hiszem, az ilyet bárki tud-kijelentéssel kezdeném. Megpróbáltam a stílust lekoppantva én is megalkotni a saját otthonmaszturbálós-versemet. Íme:

a hátsó lépcsőn ülök
egy néha felvillanó neoncső alatt
és egy megfagyott
majd újra megolvadt
Sport szeletetből harapok néha egyet eltűnődve
hogy vajon ezen vagy az egyel feljebbi
fokon ültünk-e
két éve
amikor papírrepülőket hajtogattunk
a barackos muffinom papírjaiból
és te a mellkasodra húztad a fejem
én meg a dupla pulcsidon keresztül is
hallottam hogy dobog a szíved

közben bevallom a mellettem ülő porcicának
de csak mert olyan
szipmatikusan ül mellettem
hogy reggelente meg najó
néha éjszaka is
amikor nem tudok aludni
megnézem a fészbukodat
hogy szerelmes-e beléd megint valaki
hogy elhúztál-e már az országból
vagy hogy világít-e
az a zöld lámpácska a neved mellett
és megkísért a gondolat hogy rádírok
mint a régi szép időkben
amikor átdumáltuk az éjszakát

aztán azt is hogy
igazából kibaszottul utálom
a Sport szeletet
mert tudom hogy az a kedvenced
neked meg a kurva anyádat
hogy lusta voltál szeretni engem

Sajnos nem tudok a külső szemlélő pozíciójából rátekinteni, hogy eldöntsem, tényleg ugyanolyan-e. Ami biztos:

- céltudatosan mellőzöm az összes írásjelet és nagybetűt
- nem is beszélve a rímekről és a ritmusról (amik hiánya miatt tettem ki amúgy az idézőjelet a bejegyzés elején. Én ugyanis ezek nélkül általában ( mondom ÁLTALÁBAN) csak random feldarabolt mondatokként szoktam értelmezni az alkotásokat)
- leírom a beszélő jelenbeli helyzetét, ami szintén jellemző vonás
- általam proli-romantikusnak nevezett (vagyis napjaint egy kicsit kopott, a tinédzseréletből merített helyszíne és tevékenysége, mely attól lesz romantikussá, hogy az arra visszagondoló fél az emlékei miatt pozitív képet fest róla. Számára az ott és akkor kettesben eltöltött idő emléke szépíti meg) képet festek le egy múltbéli eseményről.
- a végén pedig vonok egy gyors párhuzamot akkor és most között.
-nem mellőzöm a hirtelen felcsapó indulatot, ami az addigi hangulattal szinte teljesen ellentétes
- az alpári kifejezésekről (amiket én most csak kizárólag a stílus leképezése miatt írtam le, mert amúgy utálom, ha egy lány indokolalanul káromkodik) nem is szólva.

Sum.
Ezek nem versek, még csak nem is egyediek, ráadásul több ponton indokolatlanok.

Sum2.
Ezek az alkotások olyasvalamit kapnak el, amit ennyire eddig talán még senki más. Ezt beismerem, és az sem véletlen, hogy sokak (köztük én is) szívesen figyelgetik és saját élményeikre, érzéseikre ismerve bennük nem kis katarzisokat élnek át olvasásuk közben.
Viszont én egy idő után soknak kezdem érezni őket. Vannak nagyon-nagyon jók köztük, amikre tényleg azt mondom, hogy na, rím, ritmus ide, vagy oda, ez olyasvalami, ami megindokolja a hiányukat, mert ezek nélkül lesz egyszerűen ZSENIÁLIS. De vannak azok, amikből hármat egymás után olvasva az az érzésed, hogy még mindig ugyanazt az indokolatlan, egoizmustól csöpögő, alpári, öncélú farokverést (csak hogy visszacsatoljak a címre) olvassa az ember.

All in all: JÓK. Nagyon. De nem ekkora mennyiségben és nem ennyire. Valahogy úgy ugrálnak egyetlen téma körül, nem tudván túllépni, mint macska a túl magasra tett rántotthal alatt. És ez néha sok nekem. Ahogy az is hogy konzervatív verskedvelőként nagyon nehézkesen birkózik a gyomrom a költői képek és kifejezőeszközök zömének hiányával.

Tegnapról

Álmomban verset írtam életem minden apró részletéről. Két napon belül ez volt a második versírós álmom. Aztán felébredtem, megetettem a macskákat (meg magamat is, mert tegnap 6-7 pogácsa (ráadásul a nagyrészét kilopták nekem) egy tányér leves és egy melegszendvics volt az összes táplálékom). Aztán visszaaludtam és akkor meg azt álmodtam, hogy bárki olyasvalaki, akivel nem beszélek személyesen napi rendszerességgel, ha odajött hozzám, eltűnt, amint átlépte a 2 méteres körzetem határát.
És ezeket kizárólag azért írtam le, mert valahogy fel kellett vezetnem ezt a verset. És azért ilyen hosszan, mert valahgy megszerettem. Valahogy elkapott egy pillanatot, vagy méginkább egy ilyen tábortűzi életérzést, még ha csak fiktív is. Ilyen ritkán jön össze nekem. Igazából csak egyetlen ilyen jut eszembe. Ez egyfajta folytatása, actually.

A csillaghullás után

Emlékszel-e még bánatos balladák*

éjszakájára, mitket meghallanánk

tán, ha a tüzet meggyújtanánk újra,

és úgy, mint akkor, ülnénk összebújva?

Hallgattad dalom, szájtátva, nem szólvan

Hercegekről és hullócsillagcsóván

Szívem raboló, kék szemű hősökről,

s mondtam, hozzájuk ti úgysem nőttök föl.

Vándorokról és fájdalmas képekről.

Láng táncolt rajtam, mikor rád néztem föl.

Hogy m'ért hallgattad, azóta sem értem,

Herceg, vagy Vándor tetszett-e mesémben.

Ám vége lett a dalnak és táncnak.*

Megjött az eső, meséim szétáztak,

s hiába szállt száz szikra szét a szélben,

nem volt több Herceg, nem volt hős mesémben.

Jött a Hold fénye, s vele százak álma.

Hová emeltél? Míly piedesztálra,

hogy hallgatsz, de ha meséimnek vége,

lesütött szemed akkor rám nem nézne?

S hiába kérlek, hogy mesém elázva,

nem akarsz, nem tudsz újnak lenni tárgya,

csak leülsz elém, mint mohó kisgyermek,

istene lenni nem mersz az istennek.

*egy-egy sor a Punnany Massif Élvezd ill. egy orosz nápdal a Szása c. remek és hihetetlenül hangulatos dalokból :)

Nagykor

Tegnap felnőttem :D mármint komolyan. Kicsit rossz közérzettel, kicsit sárgán, kicsit savanyúan, de megtörtént. Most már annyira szépnek tűnik így visszanézve az a nap. A sok-sok köszöntésre végül olyan kellemesen bizsergető visszagondolni. Kincskeresést csináltam a barátnőimnek, s ugyan egyszer már volt hasonló postom, amiben meg is osztottam a kincskereső verseket, most inkább nem teszem. Túl sok bennük a belsős poén. Valahogy mégis olyan céltalan-parttalan maradtam és akkor írtam ezt a verset is. Ez még azelőtt volt, mielőtt írtak/hívtak volna, hogy nagyon, de nagyon sajnálják, de ezért, vagy azért elmaradt a felköszöntésem.
(Hűűűű, erről eszembe jutott basszus egy régi versem, úgy egy évvel ezelőttről, aminek már most érzem, hogy írni fogok egy tesót, mert az az egész helyzet most annyira inverzen játszódott le a tavalyihoz képest)
Nem szerem a hosszú sorokból álló, hosszú versszakokat. Olyan érdektelenné tesznek az egyhangúságukkal. De ez most valahogy így sikerült.
Amúgy meg: ÚJRAJZÚJRAJZ!!!! (mostanság alkottam egy párat, igyekszem nem lustának lenni és lassan feltöltögetni őket)

Címzés nélkül

Kinek és minek? Hova és hogyan?

Félkövéren, vagy dőlten, vékonyan?

Géppel, vagy kézzel, Fekete könyvbe,

mit szétáztatott e szemek könnye?

Csendes legyen, vagy ordítón fájjon?

Unalom írja-e az órákon?

Kereszt, vagy páros, esetleg bokor

legyen a ríme, amin elbotol

a végén úgyis mondanivalóm,

s magamat benne már alig hallom?

Bécsbe, vagy Svájcba? Neked, vagy neki?

Vagy az országból, városból se ki?

A Bétékára, vagy Béjemere-re?

Mondjam-e bele a két szemedbe?

Rejtsem a színpan deszkája alatt,

s karcoljam-e ki ezzel a falat?

A klubba, vagy a tesiterembe,

hol ki barát volt, el is feledne?

Vagy ez is fiók, szekrény mélyére?

Pontot m'ért tegyek ott a végére?

Csillagok, vagy kék szemek fényéért?

Azoknak, akik lazán széttépték

mindazt mi tőlük, belőlük épült?

Mi legyen a név, mi benne sért fült?

Neked, vagy mégsem? Egy másik Te-nek?

Kikből legyenek az új istenek?

Ki legyen buta metaforává,

mely üres, de az időt jól állná?

És ha nincs válasz, hát kinek, minek,

hova írjam üres verseimet?