Apróságok

Túl sok pársoros versem tengődik Fiókmélyen. Egyesek verskezdemények, amiket sosem fejeztem be, mások túl egyszerűek ahhoz, hogy eszembe jutott volna eddig csak úgy magukban feltölteni őket. Most úgy kedvet kaptam hozzá (talán csak azért, mert hajt a vágy, hogy csináljak valamit és el tudjam hitetni magammal, hogy csináltam valami értelmeset a nyár utolsó napján). Képnek lehet, hogy kirakok valami sajátot, majd még meglátom.

Az elsőt totális félálomban írtam valamelyik éjszaka (csak ahogy szoktam..:|). Terveztem, hogy valamikor felrakom, olyan bájosan kifejez engem, meg a betegességemet. Egyszer azt hittem, hogy elvesztettem, mert kihullott a füzetemből a kis cetli amire felmacskapartam éjszaka és elfelejtettem, hogy benne van a gépemben is.

Altatós

Aki a szívemben, az a számon.

Ebbe a csókba fullad az álmom.

Aludni kéne, lehunyom szemem.

Énekelj, kérlek, mégegyet nekem!

Kulcsold a kezed vékony nyakamra,

szorítsd erősen, majd hagyj magamra!

Csendesen alszom, nem kelt fel semmi,

nyugodtan fekszem, nem kell ébredni.

Apropo, csók!  Van egy mérhetetlenül idióta mondatom, amit néha köszönöm helyett használok. Még a táborban jutott eszembe a klotyóra várva :D

Csókol anyád, csókol atyád,

letépem rólad a gatyát.

Na, ennek a másik fele (mármint hogy a tesója, nem hozzá tartozik, hiába ugyanaz a ritmus-rímszerkezet (óóó, a drága felező nyolcas) két külön hülyeségem):

Csokit osztok két sorban

Itt egy tábla Tibi csoki,

s nesze, három kicsi Boci!

Najó, hagyjuk a marhaságokat, jöjjenek a rám jellemző depressziós-függős-beleroppanós pársorok.

A HÉV-re várva:

Csak karmol...

Körmeimet bőrödbe;

tudom, unalmas vagyok.

Húzd csak szívem tőredre!

Bocs, többet nem adhatok.

Vasalás közben (ezt is folytattam volna, de valahogy semmi sem passzolt már utána):

Fények

Bűnös fények, szépek, kékek,

velük együtt én is égek.

Hátam mögött fut az élet.

Ordít: Vigyázz, utolérlek.

Az álom és az élet miniballadája (ismét felezőnyolcasban, páros rímmel)

Volt egy álom, s volt egy élet.

Mind a kettő semmivé lett.

Felzabálták egymást csendben, 

a maradék itt rohad bennem.

Hangulatban talán ez utóbbihoz nagyon passzoló, szokásos önmarcangoló, de egyébként nem túl jó, saját baromságaimon történő, rettenetesen fárasztó kesergés, amit csak azért rakok fel, mert sorok közti szótagolós elválasztások vannak benne, és ilyet még nem írtam soha.

Lelki szemmel

Eljátszom és elhiszem,

hogy művész vagyok, lelkiszem-

mel nézem az életemet

és álmom végül eltemet,

magába zár, nem ereszt.

Hátamon betonkereszt-

ként cipelem a vágyakat,

közben elém gátakat

realitásból épít

a függőség száz rémképként.

És elmondja, hogy mi vagyok:

nem sirat, mit itt hagyok.

Na, ezután már csak egy igazi ,,öncélú, alternatív faszverés" hiányzik. Ezt egyébként kirándulás közben írtam és próbáltam folytatni itthon, de csak tovább rontottam rajta.

Kártyavár

Lopott, kopott, romba dőlt kártyavár

a ventilátor előtt. Már csak a dáma áll.

Hátat vet a szívkirálynak

ők egymásra így vigyáznak.

Vérző szívvel a halált várják,

keresik de nem találják

egymás kezét, hogy együtt érje

őket a történet vége,

s bár tiltott lenne, bűnös vágyak

ketrecében kalimpálnak.

A Bálvány halála

Az első pár sor még itthon jutott eszembe, muffinsütés közben (hú, nagyon csúnyák lettek és nem sült át rendesen az aljuk, de az ízük rendben volt. Persze amiben csoki van, az csak jó lehet :P), a többit az angolfüzetembe macskapartam bele az Örs vezér tér felé sétálva. Ezzel a címmel kivételesen NEM bálványosdi.
A rajz meg, mint látszik, saját, és ENNYIRE azért nem nyomorék élőben, de így eltorzított színekkel meg megszerkesztve (négyzethálóra készült, azt kellett kitörölnöm belőle valahogy) elég bénán néz ki. Na, mindegy.

Club 27

Szádba szöveg, bérbe véred,

álmaidat ébren éled.

Képed képre, ujjad húrra:

ugyanazt az utat újra

Korongra hang, pénz a zsebbe;

váltod magad fillérekre.

Firka lapra és a testre,

vásárolt kéj ölel este.

Kézbe pohár, tűt a bőrbe.

Bezuhansz egy mély gödörbe.

Arcod pénzért, titkod lapba,

csak a húsod nincs eladva.

Ködbe agyad, szerte véred.

Elméd lassan fel se ébred.

Huszonhathoz még egy évet:

Beteg világ gyászol téged.

Nyina - A múzsa válaszol I.

„Ha ez a szívem, hát, röhögnöm kell.” Igen, ezt én is gyakran érzem. Egyébként ez egy idézet a Quimby Nyinájából (ami egyébként az egyik kedvenc számom az előadótól). Ezt a bejegyzést mindenképpen egy idézettel akartam indítani, mert talán egy sorozat első darabja lesz, ugyanis azt a kedves kis késes versem ihlette nagyszabású tervet forgatom a buksimban, hogy a magyar alternatív zenében megemlített összes nő történetét megírom valamilyen szösszenet formájában. Egyelőre kettőnél tartok (plusz ott van egy régebbi, a név nélkül említett lányokról írt versem, amit utólag amolyan bonus chapterként hozzádobtam a sorozathoz), ráadásul a második, ami már kész van, egy egyperces, az egy régebbi szösszenetem átírása és nem is olyan jó, mint amilyet szeretnék, de mentségemre legyen mondva, hogy csak egy mellékszereplő, összvissz négy sort kapott egy dalban, aztán történetét félbevágta a refrén. Meghát olyan jó soha semmi nem lesz, mint amilyet elvárok magamtól. Ezzel a verssel kapcsolatban is vannak fenntartásaim, bár a közepét még én is szeretem, meg a kép sokat dob rajta.
Aprpop, kép! A rajzon, ami egyébként a vers vizuális ihletforrása, Nyina látható, és Bódi Zsófi barátnőm rajzolta egy pályázatra. Élőben sokkal csodálatosabb, de még így is több, mint tökéletes. Ezúton (is) szeretném neki nagyon megköszönni, hogy rendelkezésemre bocsátotta és  remélem nem bánja, hogy egy kicsit humorkodtam a színeivel, hogy passzoljon a többi, eddig beillesztett képhez.

Nyina a vonaton

Hallgatom, hogy robog, nyikorog.

Hunyt pilla. Vigyorod

ég bennem.

Rád csak most ébredtem.

Suttog a menetszél

"Itthagytál, elmentél"

Legyintés, furcsa kép...

Törik, majd újra ép.

Kutyaláncon álom, s vágy ég,

fibrilláló szív, egy játék

szenvedély-betegség-gyógyszer,

megfojtott tehetség húz fel.

Kapaszkodunk, lógunk, függünk.

Összenéztünk, szem volt tükrünk.

Sötét volt, de én meg tiszta.

Ellökött és húzott vissza.

Vissza-vissza-össze 

nézni, nem szól hozzám, 

némán vérzi

könnyeit és magát védi.

Meghalsz minden lépésemben.

Látod, romlás a szerelem,

kihült álom, fagyos reggel, hideg vonat.

Veled járom végső, jégvirág táncomat.

Vörös

Tévedtem, amikor azt írtam, hogy nem készült vállalható (mondom vállalható, az nem azt jelenti, hogy jó is) versem a táborban. Itt van ez, amit valamelyik éjszaka olyan három körül - jobb eszköz nem lévén kéznél - pötyögtem be a telefonomba, majd másnap délelőtt, igencsak kómás állapotban írtam ki a füzetembe, miközben egy halálosan idegesítő kölyök dumált hozzám, én meg úgy tettem, mintha figyelnék. Aztán szépen elfeledkeztem róla és most, a Gonosz Piroska, vagyis Vöröske (bejegyzés alatt) rajzolása közben megtaláltam. Szegény, sajnos csak egy tollvázlat, azért néz ki ilyen nyomorékul :)

Vörös

Vörös a világ, s én vörös vagyok.

Vörös égbolton vörös hold ragyog.

Vörös a torkom, vörös mindenki,

vörös könnyeket fognak vérezni.

Vörös az eső, a sár is vörös.

Beleengednek, bárhogy könyörögsz.

Vörös a szíved, amikor dobban,

mikor eltűnök vörös homokban.

Vörös a csuklód, vörös a kés is.

Vörösen pihensz, ott, ahol én is.

Rendrakás közben, jobb felület híján a festékkeverő kartonlapra egy tompa hegyű barna ceruzával

Vers mindenkiről

Tudom, hogy te is voltál már árva,

s dőltél ölekbe mesére várva.

Játszottál széllel, nézted az esőt.

Átkoztad százszor te is az elsőt.

Hittél hazugnak, úgy, mint a sorsban,

s voltál csavargó a nagy városban.

Csentél már csokit és kented másra.

Ültél homokban, betonig ásva.

Bőgtél már semmin, s jogosnak hitted.

Akartad látni, hogy őrzöd a mindent.

Féltél sötétben, hánytál a vértől.

Hitted, hogy hozzád senki nem ér föl.

Vágytál hírnévre, valami újra,

szúrtad el, aztán próbáltad újra.

Fogadtak be és hagytak sorsodra.

Voltál már lángész, s voltál ostoba.

Vártál Istenre, s bújt beléd ördög.

Reszkettél félve, amikor dörgött.

Égtél már naptól, öltél bogarat,

s rá kellett jönnöd, a halál elragad.

Tetted és hitted, más ilyet nem mer majd.

Tudom, hisz te is csupán egy ember vagy.

Antibiózis

És már megint. Illetve még mindig. Rajongás, függőség, démonok. Próbáltam valami újjal előállni táborozás közben, de ami született és használható is, az emlékeim szerint csupán két rajz, amiket feltenni egyelőre nem tudok, ráadásul fogalmam sincs, hogy hogy mutatnának itt. Mindegy, majd ha lesz időm, azok valamelyikét rakom bejegyzésképnek (ez végül megtörtént). Ma csak két verset hoztam, témájuk sokban hasonlít (vajon miért?). az egyik érdekessége, hogy a címe előbb volt meg, mint maga a vers. Pedig általában utólag szoktam "elnevezni" őket, mérsékelt sikerrel. Az ilyesmiben nem vagyok jó. Antibiózis...egy biológiai jelenség neve és egy bolond szójáték.

Antibiózis

Neked minegy, nekem szar.

Így jártam, a neved mar,

hangod fagyaszt, szemed tűz.

Lelkem, m'ért nem menekülsz?

Nézlek, benned égek el,

de téged nem érdekel.

Azt sem tudod ki vagyok,

meg sem látod mit hagyok

magam után, bárhol látsz,

szívem darabjain jársz.

De az utat nem mutat

felém, csak az indulat

hajt. Nem vagy vak, kikerülsz.

Dögölj meg, hogy ideűz

megint a sors, nem szakad

negyedszáz lánc: megmarad.

Hiszi lelkem, így jó is:

Színtisztantibiózis.

A címmel a következő verssel kapcsolatban sem volt kivételesen gond. Részben biciklizés közben íródott. Rövid, de annál kifejezőbb.

Függőleg

Kakaó vagy te pöttyös bögrémben.

Illat a nyárban, örömöm télen.

Semmit őrző vagy, szívek rablója.

Saját nevének büszkeladója.

Te vagy a szellő, s viharrá dagadsz

Igazság vagy, de te mégis tagadsz

Bohóc, mi vakmerőn üvölt, de fél is.

Ilyen vagy, látod? Tükrödben én is.