Apróságok

Túl sok pársoros versem tengődik Fiókmélyen. Egyesek verskezdemények, amiket sosem fejeztem be, mások túl egyszerűek ahhoz, hogy eszembe jutott volna eddig csak úgy magukban feltölteni őket. Most úgy kedvet kaptam hozzá (talán csak azért, mert hajt a vágy, hogy csináljak valamit és el tudjam hitetni magammal, hogy csináltam valami értelmeset a nyár utolsó napján). Képnek lehet, hogy kirakok valami sajátot, majd még meglátom.

Az elsőt totális félálomban írtam valamelyik éjszaka (csak ahogy szoktam..:|). Terveztem, hogy valamikor felrakom, olyan bájosan kifejez engem, meg a betegességemet. Egyszer azt hittem, hogy elvesztettem, mert kihullott a füzetemből a kis cetli amire felmacskapartam éjszaka és elfelejtettem, hogy benne van a gépemben is.

Altatós

Aki a szívemben, az a számon.

Ebbe a csókba fullad az álmom.

Aludni kéne, lehunyom szemem.

Énekelj, kérlek, mégegyet nekem!

Kulcsold a kezed vékony nyakamra,

szorítsd erősen, majd hagyj magamra!

Csendesen alszom, nem kelt fel semmi,

nyugodtan fekszem, nem kell ébredni.

Apropo, csók!  Van egy mérhetetlenül idióta mondatom, amit néha köszönöm helyett használok. Még a táborban jutott eszembe a klotyóra várva :D

Csókol anyád, csókol atyád,

letépem rólad a gatyát.

Na, ennek a másik fele (mármint hogy a tesója, nem hozzá tartozik, hiába ugyanaz a ritmus-rímszerkezet (óóó, a drága felező nyolcas) két külön hülyeségem):

Csokit osztok két sorban

Itt egy tábla Tibi csoki,

s nesze, három kicsi Boci!

Najó, hagyjuk a marhaságokat, jöjjenek a rám jellemző depressziós-függős-beleroppanós pársorok.

A HÉV-re várva:

Csak karmol...

Körmeimet bőrödbe;

tudom, unalmas vagyok.

Húzd csak szívem tőredre!

Bocs, többet nem adhatok.

Vasalás közben (ezt is folytattam volna, de valahogy semmi sem passzolt már utána):

Fények

Bűnös fények, szépek, kékek,

velük együtt én is égek.

Hátam mögött fut az élet.

Ordít: Vigyázz, utolérlek.

Az álom és az élet miniballadája (ismét felezőnyolcasban, páros rímmel)

Volt egy álom, s volt egy élet.

Mind a kettő semmivé lett.

Felzabálták egymást csendben, 

a maradék itt rohad bennem.

Hangulatban talán ez utóbbihoz nagyon passzoló, szokásos önmarcangoló, de egyébként nem túl jó, saját baromságaimon történő, rettenetesen fárasztó kesergés, amit csak azért rakok fel, mert sorok közti szótagolós elválasztások vannak benne, és ilyet még nem írtam soha.

Lelki szemmel

Eljátszom és elhiszem,

hogy művész vagyok, lelkiszem-

mel nézem az életemet

és álmom végül eltemet,

magába zár, nem ereszt.

Hátamon betonkereszt-

ként cipelem a vágyakat,

közben elém gátakat

realitásból épít

a függőség száz rémképként.

És elmondja, hogy mi vagyok:

nem sirat, mit itt hagyok.

Na, ezután már csak egy igazi ,,öncélú, alternatív faszverés" hiányzik. Ezt egyébként kirándulás közben írtam és próbáltam folytatni itthon, de csak tovább rontottam rajta.

Kártyavár

Lopott, kopott, romba dőlt kártyavár

a ventilátor előtt. Már csak a dáma áll.

Hátat vet a szívkirálynak

ők egymásra így vigyáznak.

Vérző szívvel a halált várják,

keresik de nem találják

egymás kezét, hogy együtt érje

őket a történet vége,

s bár tiltott lenne, bűnös vágyak

ketrecében kalimpálnak.