Már megint-még mindig, avagy unom magam

Valami furcsa bizsergés futkos föl-alá bennem, mióta kimentem a kedvenc, szakadó májusi esőmbe. Megint mintha időtlen lennék. Csak ülök az ágyamon, rajtam megint egy Sosemvolt-pulóver. A harmadik, amit hazahúrcolok. Szegény srác...még ha most ő traktálta is rám. És én megint azt hittem vége, de nem. Vagyis...nemtudom. Mostanában nem tudom. Talán már nem is akarom tudni. Igazából ezt az egész érzéstömeget nem lehet leírni. Csak Szabó Balázs tudja. A Megmozdultam c. száma ihlette a saját próbálkozásomat az önkifejezésre.

Mozdulatok

Húzok magamon párat,

Hátha

Egyenes lesz a hátam,

S látom

Az ökröt inni magában,

aztán

tűzre dobok zöld ágat,

S szállhat

A füstje a magasba.

S számat

a hiány beharapja.

Ököl csúszik a zsebbe

halkan,

Túl nagy kabátom libben

rajtam.

Többé a vérben nincsen

ér sem.

Úgy mar a régi sebbe

a láng.

Szememben látja maga

magát.

Földeket szór magra.

Nincsen többé már szó a

szájban,

csak én a te ruhádban

vagyok

a Senki, árnyék hátam.

Nagyobb

lennék ne tégy le rólam,

jól van.

Ha így nem megy az érzés,

én is

seb leszek akkor mégis.