Valaki szájából, aki megérdemel egy verset

Ha már úgy is zsinórban a harmadik olyan bejegyzés lenne ez, ami valamilyen formában a Szőke Herceggel foglalkozik, mégsem azt a verset teszem vel, amelyiket terveztem, noha a "megérdemel egy verset" kritérium annak megszólítottjára is ráillik. De egy kicsit másképp.
Azon gondolkoztam, miközben a halálunalmas irodalomórát ütöttem agyon ennek a megalkotásával, hogy a Szőke Hercegnek (akivé egy régi kedves múzsám asszimilálódott, valahogy olyasféleképpen, ahogy Holnemvolt olvasztotta magába egy előző bálványomat) lassan saját cimkéje lehetne. Elkezdtem ugyanis az őt körülvevő személyeknek saját verseket írni. Így az egész kis gyűjtemény valahogy olyasmi lesz, asszem, mint a Hobo Blues Band Vadászat c. lemeze. Már csak a témaválasztás miatt is. Ez a vers például már a megírsa közben kísértetiesen emlékeztetett engem a Hajtók dala c. balladára, amin már csak azért is elszomorodok minden egyes alkalommal, amikor hallom, mert túlságosan emlékeztet kedvenc nyári táboromra, aminek területén életem legboldogabb 3-4 hetét töltöttem már el összesen.

A Barna Vándor panasza

Csavargó vgyok, palotám nincsen.

Nem lettem, nem leszek

se szőke, se herceg.

Muszájból maradsz egyetlen kincsem.

Ha nincs más, eszed szívem és lelkem,

aztán futsz - utálva

őt, mégis utána

és hagysz egyedeül, üres-éhesen.

Hiába, tudom, az sosem leszek.

M'ért vagy mégis velem?

Melletem vagy de nem.

Másért epedsz el. Adsz és elveszed.