Rapszódia

Tegnap este itt volt és beszélgettünk. Én klasszul megvoltam, talán ő is. Franc se tudja. Már nem fájt, csak szúrt. Többé nem leszek oda érte. Már régóta nem is vagyok igazán. De jól esett még egyszr, utoljára sírni miatta és ríni valamit, ami tényleg bántón őszinte és csak úgy jött, miközben az illatával átitatott párnába fúrtam a fejem és bőgtem. Ez egy utolsó utáni vers, ezt követi.

Elbocsátó, szép

Kész, vége! Érted, Milán!

Te, ki szívem tűzbe tartád Ámor nyilán...

Peregnek a hideg szavak

nyelvem alatt.

Nem akarom,

de a karom

most is bőröm tépi.

Minek? Csak a sebek

emlegetnek

téged újra, meg újra

az ingujjak alatt bújva.

Meg az illat szökik vissza

néha még orromba, s issza

szívem, mintha tényleg

visszahozhatnálak téged,

Milán.

Emlékszem, hány részeg vitán

keresztül védtelek,

s most is lennék még veled.

De nem!

Hányszor dugtad jeges vízbe fejem,

hátha felébredtek.

Sosem leszek elég neked.

Tudom, s mégis ráz a sírás,

hátha így más

lesz ez az egész szerelem,

mit már régen elfeledtem,

s szívbe szúrt szilánk csak nekem.

Fáj!

Maradjál

még, kérlek, kellesz!

Noha úgy is elfelejtesz...

Sajnálom!

Bár maradnál, mint barátom.

Vagy akármi,

csak várni

legyen mire! Hiába!

Ez az egész hibája.

Elmentél, leléptél, kattogtak a kerekek,

s én tudtam, nem lehetek

soha többé szerelmes,

hisz nekem csak te kellesz,

Milán!

Maradsz örök hibám.

Ahogy utoljára öleltelek,

te tudatlan, örök gyerek,

nem is tudom, mit mondtam.

Azon voltam,

hogy bármi,csak könny ne follyon.

Voltál már elégszer foglyom.

S először én engedtem.

Halj meg végleg bennem!

S megköszöntem mindent megint.

Visszatekint

az a sokszor emlegetett szempár

de már

semmit nem remélek, kérek,

többé úgysem szabad akarnom téged.

Végleg

elmentél, s noha százszor

búcsút mondtam, sírással még mindig rázol,

Milán.

Te, ki szívem tűzbe tartád Ámor nyilán...

Szeretlek, sajnálom, minden.

Könnyek közt is te maradsz minden kincsem.