A Hold fia

Van egy szám. Tuti minden évben keringőzik rá egy osztály a kerületben szalagavatón. Hijo de la Luna, vagyis A Hold fia. Három éve még nem mehettem szalagavatóra. Csak hetedikes voltam, a hetedikeseket pedig csak speciális esetben engedik be. Nem láthattam őket. Őt. Mondjuk akkor még a nevüket sem tudtam. Fogalmam sem lehetett róla, hogy fognak egyszer hiányozni....
De ez csak egy továbbgondolása a versnek, amit unalmamban írtam a szám hallgatása közben.

Keringő

Dús, arany haját a legjobb fodrász fogta
csillogó csattokkal tökéletes kontyba.
Mázolt maszkja  finom tündérarcán talán
drága smiknes műve, mégsem boldog a lány.

Nyomába szegődik a terembe lépve
tán a többi táncos sárga irígysége,
mérgezett mosolyok elakadó szaván
tapos keresztül, de mégsem boldog a lány.

Légies alakja olyan, mintha szállna,
fodrot vet rászabatott szép szatén ruhája,
bőre alabárstrom: illatos és halvány.
Vállán a szél csókja, mégsem boldog a lány.

Fehér keztyűs keze sóhajtástól hajtva
fűződik a évek óta gyűlölt karba.
S parkettre suhan a szívtipró oldalán,
ki óvón forgatja. Mégsem boldog a lány.

S a néma teremben, furcsa fény gyúl rá, hol
az a szomorú dal szól a Hold fiáról.
Ötszáz szempár bűvölt fényét érzi magán,
táncában hó hullik, mégsem boldog a lány.

És később a fiú majd magához húzza,
de ő, ahogy mindig, félrelöki újra.
S mennek társaságok. Lazulni mind ahány.
És elvinnék őt is, mégsem boldog a lány.

Végül magányok közt az üres csarnokban
arcát karmolva néz, s látja hogy táncoltam
pont itt, néhány éve. Csík folyik el arcán.

Jó barátok vagyunk, mégsem boldog a lány.

Célzottan ide. Olaszországban, hetekkel 
a vers írása után utórajzolva, majd lustaság 
okán csak egy negyed évvel később frissítve.

Füst

Valaki azt mondta nekem, hogy az Európa Kiadó zenéjében a sátán kacsintgat a hallgtóra. Kiröhögtem volna, de rájöttem, hogy mond valamit. Tényleg van valami megfoghatatlan remegés abban a zenében, amit jobb híján sátáni erőként definiálhatunk. Mindegy. Ez egy külön történet, akárcsak az, hogy hogy sikerült végül mégis kivergődnöm Fishing on Orfűre. Ugyanis a Megalázó, durva szerelem című kultikus szám hallgatása közben íródott ez az egyperces, ami rajtam kívül valószínűleg senkinek nem jelent semmit. Ha megpróbálom két lépés távolságból szemlélni, még csak jónak sem mondom. De olyan volt írni, mintha tényleg megtörténne. És valószínűleg, ha hasonló szituáció állna fenn, valami hasonló kerekedne belőle. Csak szomorúbb végkifejlettel...

Vízipipa

Karikát fújsz, mert te azt is tudsz. Megint az az érzésem, hogy te tényleg mindent tudsz.
- Igazából nem szeretem a vízipipát - motyogod és szívsz még egy slukkot, majd a kezembe nyomod a csövet.
- Én sem - vonok vállat és mélyen leszívom a füstöt. Émelyítő íze van, ráadásul végigmarja a torkomat. De nem bánom. Ahogy azt sem, hogy könnybe lábadnak a szemeim. Ebben a sötétben úgysem látod.
- Tessék? - kérdezel vissza némi fáziskéséssel. Nem nézel rám.
- Ja, semmi. Csak azt mondtam, hogy én sem szeretek pipázni. Csak a társaság miatt szoktam.
- Hát, az most nincs.
Annyi mindent akarnék neked mondani, s utolsó mondatod csak felerősíti bennem a vágyat, de újat úgysem tudnék közölni veled. Hiszen mindent tudsz. Mindent. Én ellenben semmit és ez idegtépő. De mégis befogom inkább. Hallgatni arany. Szó nélkül figyelem, ahogy füstbe fullad az arcod. Az a metsző, kicsit mindig szomorú szemeid, a szád, az orrod,  a kissé elálló füleid...arcod minden egyes izma, melyeket hétről hétre idealizált bennem szívettépővé a kémia.

Utánad szívni a pipából kicsit olyan, mintha megcsókolnálak. Füstöt sóhajtok, miközben lopva rádemelem a tekintetemet. Te gyorsan elkapod a tiedet. Bájos ez a struccpolitika...Pedig neked aztán tényleg semmi okod a bújkálásra. Feléd nyújtom a csövet, aztán, mivel kiürült a kezem, zavartan babrálni kezdek a karkötőimmel. A csend sötét, mély és torokszorítóan kínos. Pont olyan, mint akkor este. Fáj az emlék, de már csak olyan tompán, messziről. Te persze továbbra sem szólsz, inkább a füvet tépkeded magad alatt. Lassan, módszeresen, szálanként. Eltűnődve figyelem, s akaratlanul is átfut az agyamon, hogy milyen költőien metaforikus ez a cselekvés. Meg sem kísérelek témát feldobni. Igazából legszívesebben elfutnék, elmennék a többiek után, de megmaradt méltóságmonak legalább a parazsát próbálom melegen tartani. Igenis nagylány leszek!
„Nagyváros bevette nagylányt”
Szívettépő körmökkel mar belém a dal, amire született, élt és haldokolt a reménytelen kis pislákolás a gyomromban. Dúdolni kezdek. Talán te is, de nem hallom tisztán. Nem is akarom. A pipa kihasználatlanul parázslik közöttünk, te azt a piros viaszgolyót babrálod, amit mindig. Bár már elég rég láttam nálad. Meg sem lepődök, amikor elkezded dobálni.
Hatalmas önkontrollra van szükségem, hogy ne nézzek rád. Felhúzom a térdeimet és ráhajtva a fejemet észre sem veszem, hogy dúdolásom mikor csap át halk éneklésbe. Csak akkor ébredek rá a külvilágra, mikor „Szeress nyugodtan, majd nem figyelek oda” bukkannak elő a számból a szavak. Ha nagyon akarnám, most még leállíthatnám magam, de az egyszerű lustaság fog vissza. Elegem van ebből az egészből, jöjjön, aminek jönnie kell. Az arcomon végigfutó két csík olyan, mint egy lázas, forró hidegrázás. Dacosan szegem fel a fejem, s összeszűkült, elkönnyfüggönyzött szemeimen keresztül inkább csak sejteni tudom, hogy engem figyelsz. Ki tudja mióta. Nem szándékosan teszem, de olyan mélyen bámulok bele a szemedbe, hogy elejted a viaszgolyót. A szétégett szén szanaszét száll, ahogy a kis labda a közepébe hullik. Természetesen azonnal olvadni kezd, a csöpögő vörös folyadék nyilvánvaló asszociációkat indít meg bennem. Ismét a metaforákon gondolkozom.
- Grat! - suttogom azért, kommentelve pillanatnyi ügyetlenségedet. Nem merek hagosabban megszólalni, így is nagyon félek, hogy túl magasra sikeredett a hangom.
- Tessék? - Egész közel csúszol hozzám.
- Semmi - legyintek egy aprót, de az utolsó szótag a sós melegségbe fullad. A következő pillanatban már csókolózunk. Olyan, mint leszívni a füstöt. Közben piros viasz csöpög a fűre.

Sajnos nem tudok scannelni, úgyhogy fotóznom kellett.

Attól ilyen pocsék. Élőben szebb lenne.

Amúgy ő igazából a Dílerlány :)

Angolóra után

Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy nem szeret sem sétálni, sem futni. Mikor megkérdeztem, hogy miért, csak annyit felelt, hogy olyankor elkezd gondolkozni. Aztán arról faggattam, hogy az miért baj. Erre azt mondta, hogy ha magán gondolkozik, mindig arra jut, hogy sokkal jobb is lehetne annál, mint amilyen. Ha meg másokon, akkor hajlamos olyan dolgokat látni bizonyos helyzetekbe, amik nincsenek is ott. Aztán ment az utolsó busza, s kénytelen volt elbúcsúzni tőlem. Soha nem tudtam, meg, hogy ezzel mire célzott. Valószínűleg már nem is fogom.

Körjáték

Megígértem, mindjárt elfelejtek mindent,
még ha rád egy évnek a fele el is ment.
S ne kérdezd, m'ért sírok, tudom, hogy úgy kérted,
s megígértem azt is, hogy nem sírok érted.

Ne tudd azt, hogy ki vagy a versembe szőve,
hisz úgy könyörögtél, hogy nézzek előre.
De hogy, mikor tudom, a két puszi után
hogy nézel majd engem, simítasz meg sután?

S én engedek neked, pedig ahogy kértél,
próbáltam, hogy alva találjon az éjfél.
S úgy fekszel mellettem, piszkálsz majd a buszon,
másodszor is mindent félreértek, tudom.

Ja, igen, a hihetetlenül elgondolkodtató bevezető azért született, mert sétálás közben írtam ezeket a verseket, mivel kényeskedő elmém nem volt hajlandó befogadni a felkínált zenéket. Hát, inkább erőt kellett volna vennem magamon, mert ez letagadnivaló. De felrakom, mert ennek befejezését követő visszaolvasása katalizálta a következő, remekműnek szintén nem nevezhető alkotást, amit mégis fel akartam rakni, mert a maga nemében különleges.

KiM-mellek

Kiemmellek most még
minden mondatomban.
Majd maradsz, mint moslék,
mit magamból mostam.

Merül majd magába
mélyem, míg motyogja
mit magának mázolt
merengésem mocska:
mennydörgésből mámort
makacs magányomra.

Tudom, nem túl adekvát kép, de ez van.

Számomra azért valamelyest kötődik az első vershez.

Ópium, hozz álmokat!

Nem is tudom, volt-e már valaga dalcím a bejegyzésem címe. Azt is furcsálom, hogy most ez jutott eszembe. Habár tényleg idevág, de például tegnap egész éjszaka Szívrablást énekeltem (ja, igen, alvás helyett :D). Furcsán jól esett, hogy most megértettem még a Nem is én vagyok ez már sort is. Most üres vagyok, de nem bánom. Valamiért még mindig reménykedek, bár ez a vers nem erről árulkodik. De legalább megint tudok írni. Ha nem is hosszan, ha nem is jót, kicsi, sárga, de az enyém :D

Furcsaságok lánca

Furcsa a karom, s benne a köröm...
Hidd csak, hogy magam tépnem nagy öröm!
Nézed az eget, s hidd azt, hogy neked
két kiáltás közt még megköszönöm.

Furcsa a szemem, benne félelem.
Vagy csak felejtés-ködtől részegen
csillanó fények, mik benne élnek?
Hidd csak, hogy lényed csupán képzelem.

Furcsa a mosoly. Hidd, hogy őszinte!
Mert olyan, mintha nem is őrizne
álarca alatt nagy fájdalmakat.
Csendes kis vigyor: belül bőg szinte.

Furcsának látjuk most a világot.
Rám se pillantasz, csendben kitátod
szádat és hagyod a sültgalambot.
S addig eltépek valami láncot.

Szójáték

Ez igencsak nyúlfarknyi bejegyzés lesz. Mostanában egyszerűen képtelen vagyok verset írni. Pedig úgy megtenném.
No, de minegy, hiszen eredetileg versesblognak készült ez is, nem azért van, hogy itt nyígjek nektek, bocsánat :D Lényeg a lényeg, ezt a verset a múlt héten írtam a nagyszüleimnél. Korábban már említettem azt a kis játékot, amikor valaki mond egy szót (momentán az aláhúzogatottakat), én pedig belefoglalom egy verssorba. A következőt a következőbe stb. Na, ez is ilyen. A nagymamám diktálta nekem a szavakat. A végeredménytől valamiért az egész család odavolt. Pedig tényleg nem nagy kunsz. Még csak jónak sem mondanám...

 

Vágy

 

Te vagy a kutyatej életem mezejen.
Ha én villanykörte, te a lámpaernyő.
Tejszínhabos álmot látunk majd te, meg én:
életünk kék egén csonthártyaszín felhő.

 

Elég nagy dobozom lenne, bezárnálak,
Mint egy közös képet szívfényképalbumba.
De gyomrom lepkéi keretek közt szállnak,
És fáradtan hullanak a padlóra ujra.

 

(kép..az nincs :( )

Szavak nélkül

Tegnapelőtt éjszaka hazafelé sétáltamban elkapott valami hangulat, ami már legalább egy éve nem volt az enyém. Közrejátszott persze az idő nyárias volta, a fények, a szagok és az a melankólikus érzésegyveleg, ami már hetek óta fészkel és költ a szívemben. És akkor a telefonom kiadta A kutya vacsorája Egymagának vetett háttal című számát. Tudtam, hogy vannak szentimentális pillanataim, de azt nem gondoltam volna, hogy ENNYIRE szentimentálisak is... Olyan tapinthatóan magamat éreztem abban a számban, hogy valami eltört bennem, s mikor a kapuba érve (ahol minden péntek éjszaka egy semmit mondó puszival válunk csak el) meghallottam a Magam adom (Quimby legismertebbek egyike) első akkordjait, elbőgtem magam, s perceken keresztül ültem ott a téglafal tövében. Ebből születhetne valami igazán érzelmes vers is, de nekem csak egy rajzra futotta. Minden, amit érzek, ott van benne. A sulimatracok, a kalap, és mi, ahogy egymásnak vetett háttal bámuljuk a magányt. Mostanában csak ezt érzem...

 (kicsit megfotoshoppolva (elég bénán, ha már itt tartunk), de amúgy én rajzoltam)

A 130-as busz jótékony (?) hatásai

Régen írtam, s ezt is csak lóhalálában gépelem be, de hát valamit muszáj. Kissé felgyűlek a versek (bár napról napra egyre szarabbak, tucatabbak és értelmetlenebbek. Komolyan jobb verseket írtam egy éve a nagy-nagy rajongásban :D). A lényeg az, hogy ezt a teljesen értelmetlen művet a 130-as busz szülte (talán azért ilyen kis halmozottan fogyatékos, töb sebből vérző torzszülött). A rajz már itthon készült a 100. bejegyzésemben találhtó S mintájára. Olyan sok szép szó kezdődik m-mel...

Szeretem.

Engem nem szeret. Nem!

Elrejtem,

keresem, megfejtem...

Felejtem...

Mennyi M.!

Mind mondja, mondja: nem,

mint nem megy

lennem a mindened.

Istenem...

Egy helyen

teremtem, s temetem:

fejemben.

Nem, nem, nem, nem merem.

Átverem...

Lélegzem,

bár már nem létezem.

Félelem,

s vágyból lett lételem...

Ég velem!

Beszűkült

Néha rossz verseket is meg kell osztanom, különben a jobbak nem tűnnének annyira kiemelkedőnek. És kizárólag ezért teszem fel ezt, ami amúgy csak arra szolgált, hogy órán szórakoztassam magamat. Már nagyon nem bírom. Ráadásul az időjárás csak rám tesz egy lapáttal. Bah...Legyen már péntek!

Rutinszerelem

Álmodik a nyomor,

nehéz lesz a gyomor.

Túl színes vágyálmom

ezért téged okol.

Majd megszoklak lasszan.

Tükörkezem csattan

tükörkép arcomon.

Ezt te, nem én kaptam.

Körülötted kószál

lassan rutinból már

hét napnyi gondololat.

Hogy bárcsak itt volnál.

Szombaton ébredek.

Álmom volt képzelet.

Nemrég még itt voltál...

Sétálnék még veled.

Vasárnap már tépnél

szét, mikor gyér fénynél

figyelem zöld lámpád.

Arra várok, lépjél.

Hétfőn csak egy lopott

pillantás a kopott

folyosón jut nekem.

Nemtudni hagyom ott.

Kedden piros labda

szekrényre ragasztva,

és egy busz vagy nekem,

fulladva a zajba'.

Szerdán a patakpart

álmokkal kacagtat.

Azt játszom, hogy te is

pont erre szaladsz majd.

Csütörtökön csiga

lassúság vagy, mintha

rémálmomnak lennél

későn érő fia.

Pénteken...Részegen

félek, csak képzelem,

hogy tényleg eljöttél...

Élsz és itt vagy velem.

Beborult

Vicces, hogy két héten keresztül ilyen hangulatom volt. Illetve nem, nagyon nem vicces. Csak így visszanézve. A semmin problémáztam. Legalábbis remélem. Mondjuk ebben a helyzetben igazán nem lehet tudni. Hónapok óta úgy vagyok, hogy ha egyik héten előrelépek, akkor másik héten hátalépen n-nel, a haramdik héten n+1-gyel előre, majd a negyediken megint vissza m-mel, s megint előre m+1-gyel. Kicsit idegölő. Még van két hetem addig MUSZÁJ történnie valaminek!

 

Reggeli agónia

S a lány megint felkel szélfútta álmából.
Szemet dörzsöl lassan, majd az idő rászól.
Testsúly előbb balra terhel, majd jobb lábra.
Szíve ólomsúlya rögtön görcsbe rántja.

Fázik, mégis bújna selyemhűs álmába,
de ágya végén már tarka ruha várja,
s mosolyfagyos arcát ölti fel aznapra,
gyúr szívének pajzsot, s óvón betakarja.

Legyint a hajára, csatot sem tesz bele,
néhány pattanáson akad csak meg szeme,
s lesajnálón néz párás tükörbe, s írja
rá, hogy "Szia, Én", de az nem köszön vissza.

S a lány ért a szóból és elhagyja magát,
de visszakézből gyorsan, maszkján lukat, ha lát,
képen törli magát, józanodjon, s fájjon
kívül valami a belsőt tépő vágyon.

Hideg kapaszkodik sejtjeibe sután,
Konyhába megy, gyöngyöt forr a víz, s azután
"Szia, kávéscsésze, cukor, tej, kiskanál!"
Kialvatlanságra koffeint inhalál.

Ablakot nyit, s arcát pirkadatba tartja.
Sós lé patakzik a kenyérre kent vajra.
Lekvárban a kés, mint rutin a bőr alatt,
s gombóc marad torkon az utolsó falat.

Félkész leckéit a hátzsákba dobja.
Szinte önként lesz négy penészes fal foglya.
S cipeli a terhet, nem táskába zárva:
egy kis darab furcsa szerelmet gyomrába`.

S elfogadásszagú agóniájában,
kidobott pénzén vett rágóval szájában
buszra száll, számolva, hogy mikor tér haza,
üres kifestőjét becsukni éjszaka.

S a lány megint felkel álmatlan álmából.
Szemet dörzsöl lassan, s az időre rászól,
siessen egy kicsit, mert rossz napra ébredt.
Felsóhajt, mert tudja, nincs még itt a péntek.

Aaaaazta, milyen jól néz ez ki. Élőben nem ilyen szép.

Ja amúgy úgy hívják Sosemvolt. Holnemvolt egyajta paródiája :D

Séta az esőben

Sajnos jobb cím nem jutott eszembe így éjjeli egy órakor. Végül azért ez lett, mert az esőben sétálás közben (igazán nyerő ötlet volt. Most úgy fáj a torkom, hogy megszólalni sem bírok) jutott eszembe ez a kis semmitmondó történet egy kisarkított jellemről.

 

Az antikleptomániás

Szőke haján a délutáni napfény csillogott. A kertvárosszagú levegő kissé fülledt volt, s érezhetően lógott az eső lába, ő mégis csepp kis teraszukon ücsörgött. A szél néha belekapott egy-egy papírba, ilyenkor ő ijedten nyúlt utánuk, s aznap legalább hatodszorra átfutotta őket. Sok iksz, kevés pipa. Akárcsak a többi kilenc lapon. Aztán vállvonogatva tette le és határozta el, hogy mással fog foglalkozni. De jött a szél, elvitt egy lapot, ő elkapta, átfutotta, letette és már majdnem felállt, amikor ismét kezdődött az egész előröl. Nem akart megmozdulni, nem akart gondolkozni sem. Sem magáról, sem senki másról. Senkiről azok közül, akiknek neve a pipák mellett szerepelt hosszú leltárlistáin, melyekre minden létező ingóságát felvezette, hogy heti egyszer – szokása szerint – összenézze, melyek vannak ezek közül másnál és kik azok a mások, akiknél e tárgyak fellelhetők. Az iksz jelentette, hogy az adott tárgy a helyén pihen, ahova rendmániája rakatta vele. A pipa jelentette, hogy a tárgy épp kölcsönben van valakinél. A lajstromra gondosan felvezette azt is, hogy kinél. Nem mintha nem tudná fejből...

S csak olvasta át egyik lapot a másik után, hátha rosszul számolt és rejtőzik valahol egy kilencedik pipa is. De nem. Egy esernyő, két könyv, egy toll, egy CD, egy biztosítótű, egy plüssmaci, amit valószínűleg soha többé nem lát már, mivel még óvodában adta kölcsön valakinek, egy pulóver és végül utolsó tételként zárójelben 800 forint, csak névvel, pipa nélkül. Semmi más. Ő maga nem birtokolt semmit, ami nem hozzá tartozott. Azt gyűlölte. Ellenben ha egy héten pipa nélkül maradt volna leltárlistája, el sem tudta képzelni, mi lett volna vele. Szerette másoknál tudni a dolgait. Valami furcsa biztonságérzést adott neki. Mintha mindenki, akinél a tárgyai vannak, birtokolna egy kis darabot belőle. Levenne egy kicsit sajátmagából a saját válláról, segítene tartani magát. Mintha nyolc erős kötele feszítettel volna ki, melyek mindegyikének egyik vége valamelyik testrészéhez volt kötözve.

Megdördült az ég és ő a viharra gondolt. Amikor egy esernyővel és egy pulóverrel lett könnyebb a szíve. A didergő lány a hideg kezekkel. A furcsa kis bizsergés. ahogy végignézett rajta a térdéig érő pulóverben, melynek feltűrt ujjai folyton visszacsúsztak és átbucskázva a kézfején mindig húsz centivel hosszabban lógtak, mint kellett volna…

S miközben a nyakába hulló első cseppektől megijedve kapkodta össze a papírjait, arra gondolt, hogy soha többé nem akar találkozni a lánnyal, bármennyire is fájó elsőre a gondolat.

Mert akkor az az esernyő és pulóver örökké nála maradna…

Elég régi, de az ide passzoló képet egy közeljövőben feltöltendő versemhez szánom,

addig nem karom ellőnii. Nem mintha olyan jó lenne, vagy valami :D