Angolóra után

Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy nem szeret sem sétálni, sem futni. Mikor megkérdeztem, hogy miért, csak annyit felelt, hogy olyankor elkezd gondolkozni. Aztán arról faggattam, hogy az miért baj. Erre azt mondta, hogy ha magán gondolkozik, mindig arra jut, hogy sokkal jobb is lehetne annál, mint amilyen. Ha meg másokon, akkor hajlamos olyan dolgokat látni bizonyos helyzetekbe, amik nincsenek is ott. Aztán ment az utolsó busza, s kénytelen volt elbúcsúzni tőlem. Soha nem tudtam, meg, hogy ezzel mire célzott. Valószínűleg már nem is fogom.

Körjáték

Megígértem, mindjárt elfelejtek mindent,
még ha rád egy évnek a fele el is ment.
S ne kérdezd, m'ért sírok, tudom, hogy úgy kérted,
s megígértem azt is, hogy nem sírok érted.

Ne tudd azt, hogy ki vagy a versembe szőve,
hisz úgy könyörögtél, hogy nézzek előre.
De hogy, mikor tudom, a két puszi után
hogy nézel majd engem, simítasz meg sután?

S én engedek neked, pedig ahogy kértél,
próbáltam, hogy alva találjon az éjfél.
S úgy fekszel mellettem, piszkálsz majd a buszon,
másodszor is mindent félreértek, tudom.

Ja, igen, a hihetetlenül elgondolkodtató bevezető azért született, mert sétálás közben írtam ezeket a verseket, mivel kényeskedő elmém nem volt hajlandó befogadni a felkínált zenéket. Hát, inkább erőt kellett volna vennem magamon, mert ez letagadnivaló. De felrakom, mert ennek befejezését követő visszaolvasása katalizálta a következő, remekműnek szintén nem nevezhető alkotást, amit mégis fel akartam rakni, mert a maga nemében különleges.

KiM-mellek

Kiemmellek most még
minden mondatomban.
Majd maradsz, mint moslék,
mit magamból mostam.

Merül majd magába
mélyem, míg motyogja
mit magának mázolt
merengésem mocska:
mennydörgésből mámort
makacs magányomra.

Tudom, nem túl adekvát kép, de ez van.

Számomra azért valamelyest kötődik az első vershez.