A Hold fia

Van egy szám. Tuti minden évben keringőzik rá egy osztály a kerületben szalagavatón. Hijo de la Luna, vagyis A Hold fia. Három éve még nem mehettem szalagavatóra. Csak hetedikes voltam, a hetedikeseket pedig csak speciális esetben engedik be. Nem láthattam őket. Őt. Mondjuk akkor még a nevüket sem tudtam. Fogalmam sem lehetett róla, hogy fognak egyszer hiányozni....
De ez csak egy továbbgondolása a versnek, amit unalmamban írtam a szám hallgatása közben.

Keringő

Dús, arany haját a legjobb fodrász fogta
csillogó csattokkal tökéletes kontyba.
Mázolt maszkja  finom tündérarcán talán
drága smiknes műve, mégsem boldog a lány.

Nyomába szegődik a terembe lépve
tán a többi táncos sárga irígysége,
mérgezett mosolyok elakadó szaván
tapos keresztül, de mégsem boldog a lány.

Légies alakja olyan, mintha szállna,
fodrot vet rászabatott szép szatén ruhája,
bőre alabárstrom: illatos és halvány.
Vállán a szél csókja, mégsem boldog a lány.

Fehér keztyűs keze sóhajtástól hajtva
fűződik a évek óta gyűlölt karba.
S parkettre suhan a szívtipró oldalán,
ki óvón forgatja. Mégsem boldog a lány.

S a néma teremben, furcsa fény gyúl rá, hol
az a szomorú dal szól a Hold fiáról.
Ötszáz szempár bűvölt fényét érzi magán,
táncában hó hullik, mégsem boldog a lány.

És később a fiú majd magához húzza,
de ő, ahogy mindig, félrelöki újra.
S mennek társaságok. Lazulni mind ahány.
És elvinnék őt is, mégsem boldog a lány.

Végül magányok közt az üres csarnokban
arcát karmolva néz, s látja hogy táncoltam
pont itt, néhány éve. Csík folyik el arcán.

Jó barátok vagyunk, mégsem boldog a lány.

Célzottan ide. Olaszországban, hetekkel 
a vers írása után utórajzolva, majd lustaság 
okán csak egy negyed évvel később frissítve.