Ópium, hozz álmokat!

Nem is tudom, volt-e már valaga dalcím a bejegyzésem címe. Azt is furcsálom, hogy most ez jutott eszembe. Habár tényleg idevág, de például tegnap egész éjszaka Szívrablást énekeltem (ja, igen, alvás helyett :D). Furcsán jól esett, hogy most megértettem még a Nem is én vagyok ez már sort is. Most üres vagyok, de nem bánom. Valamiért még mindig reménykedek, bár ez a vers nem erről árulkodik. De legalább megint tudok írni. Ha nem is hosszan, ha nem is jót, kicsi, sárga, de az enyém :D

Furcsaságok lánca

Furcsa a karom, s benne a köröm...
Hidd csak, hogy magam tépnem nagy öröm!
Nézed az eget, s hidd azt, hogy neked
két kiáltás közt még megköszönöm.

Furcsa a szemem, benne félelem.
Vagy csak felejtés-ködtől részegen
csillanó fények, mik benne élnek?
Hidd csak, hogy lényed csupán képzelem.

Furcsa a mosoly. Hidd, hogy őszinte!
Mert olyan, mintha nem is őrizne
álarca alatt nagy fájdalmakat.
Csendes kis vigyor: belül bőg szinte.

Furcsának látjuk most a világot.
Rám se pillantasz, csendben kitátod
szádat és hagyod a sültgalambot.
S addig eltépek valami láncot.