Az antikleptomániás
Szőke
haján a délutáni napfény csillogott. A kertvárosszagú levegő kissé fülledt
volt, s érezhetően lógott az eső lába, ő mégis csepp kis teraszukon ücsörgött.
A szél néha belekapott egy-egy papírba, ilyenkor ő ijedten nyúlt utánuk, s
aznap legalább hatodszorra átfutotta őket. Sok iksz, kevés pipa. Akárcsak a
többi kilenc lapon. Aztán vállvonogatva tette le és határozta el, hogy mással
fog foglalkozni. De jött a szél, elvitt egy lapot, ő elkapta, átfutotta,
letette és már majdnem felállt, amikor ismét kezdődött az egész előröl. Nem
akart megmozdulni, nem akart gondolkozni sem. Sem magáról, sem senki másról. Senkiről
azok közül, akiknek neve a pipák mellett szerepelt hosszú leltárlistáin,
melyekre minden létező ingóságát felvezette, hogy heti egyszer – szokása szerint
– összenézze, melyek vannak ezek közül másnál és kik azok a mások, akiknél e
tárgyak fellelhetők. Az iksz jelentette, hogy az adott tárgy a helyén pihen,
ahova rendmániája rakatta vele. A pipa jelentette, hogy a tárgy épp kölcsönben
van valakinél. A lajstromra gondosan felvezette azt is, hogy kinél. Nem mintha
nem tudná fejből...
S
csak olvasta át egyik lapot a másik után, hátha rosszul számolt és rejtőzik
valahol egy kilencedik pipa is. De nem. Egy esernyő, két könyv, egy toll, egy
CD, egy biztosítótű, egy plüssmaci, amit valószínűleg soha többé nem lát már,
mivel még óvodában adta kölcsön valakinek, egy pulóver és végül utolsó
tételként zárójelben 800 forint, csak névvel, pipa nélkül. Semmi más. Ő maga
nem birtokolt semmit, ami nem hozzá tartozott. Azt gyűlölte. Ellenben ha egy
héten pipa nélkül maradt volna leltárlistája, el sem tudta képzelni, mi lett
volna vele. Szerette másoknál tudni a dolgait. Valami furcsa biztonságérzést
adott neki. Mintha mindenki, akinél a tárgyai vannak, birtokolna egy kis
darabot belőle. Levenne egy kicsit sajátmagából a saját válláról, segítene
tartani magát. Mintha nyolc erős kötele feszítettel volna ki, melyek
mindegyikének egyik vége valamelyik testrészéhez volt kötözve.
Megdördült
az ég és ő a viharra gondolt. Amikor egy esernyővel és egy pulóverrel lett
könnyebb a szíve. A didergő lány a hideg kezekkel. A furcsa kis bizsergés.
ahogy végignézett rajta a térdéig érő pulóverben, melynek feltűrt ujjai folyton
visszacsúsztak és átbucskázva a kézfején mindig húsz centivel hosszabban
lógtak, mint kellett volna…
S
miközben a nyakába hulló első cseppektől megijedve kapkodta össze a papírjait,
arra gondolt, hogy soha többé nem akar találkozni a lánnyal, bármennyire is fájó
elsőre a gondolat.
Mert
akkor az az esernyő és pulóver örökké nála maradna…
Elég régi, de az ide passzoló képet egy közeljövőben feltöltendő versemhez szánom,
addig nem karom ellőnii. Nem mintha olyan jó lenne, vagy valami :D
Nagyon szép lett, sok fantázia van benne:).
VálaszTörlésAz az igazság, hogy fantázia tényleg nincs benne. Csupán továbbgondoltam, kisarkítottam egy jellemet. De azért köszönöm szépen hűséges követésedet, és azt a sok kedvességet, amit bejegyzésről bejegzésre kapok tőled!
Törlés