A vers, amivel már régóta tartoztam magamnak

Szerintem több hónapja már annak, hogy először eszembe jutott a két nővér: Szomor és Gyönyör. Igazából ennyi, tovább nem jutottam a történetükkel. Aztán már nővérek sem maradtak, csak a szavak motoszkáltak ott napról napra a fejemben. Szomor és gyönyör, szomor és gyönör. Aztán egy cirka fél órája belenéztem a tükörbe és elkezdett menni a fejemben:

Szomor és Gyönyör

Szárnyaim tárom: Szomor és Gyönyör.

Egyik átölel, másik szétgyötör.

Egyik, mi megvéd, sötét és kedves.

Puha takaró, vakon védelmez.

Másik a villám e sötétségben.

Csak arra jó, hogy szemedbe égjen.

Egyik a borult fülledés este.

Csorbult csillagfény hűtlen ég benne.

A másik zápor, hirtelen, könnyen

jön-megy, végződve elcsöppent könnyben.

Egyik az örök kérdés, mi benned

ha, kelsz, ha alszol, némán pihen meg.

Másik lesz rá az egyszavas válasz.

Legbelül tudod, hogy a halál az.

Egyik a szomor, másik a gyönyör.

Két szárny, mi együtt ölel és gyötör.