Before-After

Sítábor. Para. Félsz. Fájsz. Azt hiszed, van valaki, aki meg fog érteni, meg fog hallgatni. Valaki, aki szeret. ÚGY szeret és kiöntheted neki a lelkedet. Hogy mennyire félsz és mennyire nem akarod ezt az egészet. Azt hiszed, hogy te is hiányoztál neki. És rád se hederít, hogy aztán a nyakadban maradjon minden.

Félsz és Fájsz

Sok a félsz, sok a fájsz.

Odaérsz, sorbaállsz

a félszért, a fájszért,

mindazért a rádmért

csapásért, csendesen,

száradjon lelkeden

mind a félsz, mind a fájsz.

Gőzéből inhalálsz.

Tán köhögsz is tőle,

s gondjaid kinőve

jobbra félsz, balra fájsz.

Keztyűd lesz, s abban jársz

halálig, akarva

szánjon meg a karma,

s ha mégis sorbaállsz,

odamész, ne félsz, s fájsz

legyen a jussod ma,

ám hogyha úgy volna

máris kint lehetnél,

hol félsz, fájsz el nem ér.

Félsz. Fájsz. Buszra szállsz. Elindulsz. És rájössz, hogy nincs mitől félned, mert igenis van még, aki szeret. Két hónap és két illuminált este után megint ölelget, csesztet, simogat, babusgat. A síelő félisten. Ha becsukod a szemed, őt látod magad előtt. Szép. Egyszerűen szép és szeretnivaló. Mint régen. És minden majdnem úgy történik...

Hetedhét hócsata

Ügyetlen tekintet akad a a szemembe.

Pontosan tudom, ha akarana, szeretne.

Ügyetlen kapom el és gyúrom mosolyba.

Ezredszer is vallok szerelmet motyogva.

Ügyetlen mozdulat simítja vállamat.

Lehetek légypapír, s rovar, mi ráragdat.

Ügyetlen kezekkel kapkodok utána,

s feledem a lányt, ki, azt hitte, utálta.

Ügyetlen sutaság simitja le róla

a jeget, s tunkolja majd újra a hóba.

Ügyetlen két karja körém kapaszkodik.

Egy újabb hócsata. Szám szerint hatodik.

Ügyetlen kap fel és pörget szédülésig.

Ép eszem morzsái magamat hülyézik.

Ügyetlen zuhanunk a hóba hetedszer.

Ziláltan, pirulva, lihegve nevet fel.

Ügyetlen markolok aranyszín hajába.

Szeme most nem rám néz, azt hiszem, magába.

Ügyetlen fordult rám. Emlékszem, pont így volt.

S elcsattant végre az az ügyetlen kis csók.