Ómen

Igyekezz, a félév zár! Avagy finoman szólva agyon vagyok nyomorítva a tennivalók által. De nem kimondottan hat meg, ami azt illeti. Pedig lehet, hogy nem ártana, ugyanis elég égő lesz az évvége. No, majd csak túléljük valahogy...
Ezt a verset tegnap elkezdtem és igazából kivételesen nem személyesre akartam zárni, úgyhogy a magvat, amiből a gondolat szárba szökkent végül az ajánlásba szőttem bele.

Nomen est

A név, mi kötelez, segít, de megátkoz.

Billog a bőrödben, régi, rút anyajegy.

Megnőhetsz, nő veled, csak hogy meg ne változz.

Húsba gyógyult lánca húzva húz magához.

S ne remélj új erőt, új éltet, ébredést!

Itt te vagy, s te maradsz e betűk rácsa közt.

S ha neved nincs többé, hát te is véget érsz,

hiába légy bátor, kőkemény és merész.

Vagy hogyha valami megmarad belőled,

Lepkebáb, porhüvely,csak a hús, hazugság.

Elfognak, kínoznak. Név nélkül lelőnek.

Viseld hát, mit a név, a rím rád erőltet.

Betűkre bonthatod, csinálhatsz újakat, 

tépheted, gyűrheted, festheted más színnel.

Mi rács volt, bárhogy is, örökre úgy marad.

Köréd a rímekből röhögve húz falat.

És hogyha a súlya halálba kínozna

akkor is maradna ülve a fejeden.

Ki tudná, hogy ki vagy, hogyha nem írod a

neved a téged is túlélő sírodra?