Félember

Mikor is írtam utoljára? Nem akarom tudni. De lényeg a lényeg, a hónapban még utoljára hozok egy verset. Az A kutya vacsorája nevű együttes ihlette, pontosabban Varga Livius, ő ír ilyeneket (persze sokkal jobbakat, mint ez). Már megint úgy voltam vele, hogy egész másért vettem tollat a kezembe, de egyszer csak elragadtak a szavak. Egy másik vers folytatásának készült, ezért tartja a felező tizenkettes jelleget, pedig a ritmusa egészen mást diktálna. Az utóbbi időben írt verseim közül talán az egyik leggyengébb.Persze lehet, hogy mire hazajövök a nyaralásból, már nem így fogom gondolni :) A címet meg a Hooligans Félember című számától kölcsönözte.

Félember

Irány, arány, a lány ha vár, a vér pulzál.

Úgy fáj a jel, ha nem jön el, ölel, túljár

az eszeden, elkerül, kicselez, cserbenhagy.

- Rendben vagy? - kérdezi és elhagy.

Megölel, felöklel, erővel ő lök el

magától. Letagad, nem marad neked hely.

Felejtsd el! Ne vedd fel, már nem kell, nem szeret.

Függesz, küzdesz, űr lesz benned, ha elenged.

Majd tervet sző ismét ő. És hétfő:

egy új nap. Felkutat, rád mutat, nem késő!

Egy végső ígéret. Ítélet. Tiéd lett

tán végleg, reméled, de jön majd új péntek,

a hétnek vége lesz, nem kellesz, kitesz, hagy

és nem vagy egészen hétfőig önmagad.

picture from:newgrounds.com

Vihar előtt

Csend van, csend van, szél se libben.

Filmkockán egy némafilmben

feketén-fehéren állunk.

Szoborként a Play-re várunk.

Csend van, csend van, vihar készül.

Ennyi jut ma osztályrészül:

hangzavaból gyúrt csendélet,

álomdémon: bennem ébredt.

Csend van, csend van, még egy percig,

majd a kép száz részre esik.

Szilánkjai bőröm alatt,

két lábon járó vérpatak.

Csend van, csend van, alig élek,

rég megunt alibiélet.

Életfonal, rozsdás olló:

menekülni néha oly jó.

Csend van, csend van, messze nézek,

rád gondolok, félre érzek.

Még egy perc, egy furcsa álom:

elpróbálom a halálom.

Csend van, csend van, csend is marad,

Engedsz szállni, mint madarat,

S ha a vége torkon ragad,

három ponttal védd meg magad...!

Én vagyok

Abszolúte félálomban írtam. Reggel csak annyira emlékeztem belőle, hogy valamikor az éjszaka közepén felkelte, írtam valamit, aztán visszaaludtam. Amikor megnéztem, egy kicsit ledöbbentem. Nem csak a tökéletes ritmustalanságon (ezt később megpróbáltam orvosolni), hanem a tartalmon (főleg azon) is. (Ja, egyébként a rajz, mint látszik, saját, bioszórai alkotás :D)

Én vagyok

 Én vagyok az a nyúl a kalapban,

Íz vagyok én keserű falatban.

Vagyok a rém, sötét éjszakában,

álommanó az álmatlan társam.

Derengek fényként puha sötétben,
kisgyermek vagyok mostohaméhben.
Feketelyukként elnyellek mohón.
Vesztes vagyok, de fenn a dobogón.

Vagyok a víz is, kéken örvénylő,

s oly mennydörgés, hogy nem kísér ménkő.

Örök rab vagyok, testemnek foglya,

le vagyok törve, mint a szfinx orra.

Vagyok egy csillag, fekete törpe,

angyal, mi rosszat lát a tükörbe.

Szócsöves vagyok, túrom a nyelvet,

jobb kezem adja, mit a bal elvett.

Nevem a Halál, dicsfény leng körül,

retteg ki meglát, táncosom örül.

Taigetosz mellett a halott gyermek,

hűséges kutya, s mégis kivernek.

Vagyok a rózsa, nem tövis nélkül,

s oly ház vagyok, mi magától épül.

Végül vagyok Hold, folyton változom,

s a Semmit, mi vagyok, érted áldozom.

Egy álomból

Az a helyzet, hogy nagyon-nagyon régen írtam már megint. Van egy versem, amit nem nagyon akartam még csak monitorra vinni sem. Igazából egy bizarr álmomból íródott. Angolórán (annyira tipikus). Igazából semmi különös. Annyi a lényeg, hogy álmomban egy neonfénnyel gyéren világított busz első dupla ülésének belső felén ültem, az ablakain keresztül csak szürke ködöt láttam. Utasok nem voltak, talán még sofőr sem, csupán körülöttem állt öt-hat alak. Pontosabban mintha csak árnyékok lettek volna, az arcukat nem láttam. Semmit sem tudtam róluk, csak azt, hogy zenészek. Az egyik nem állt, hanem mellettem ült, fél kézzel átölelt engem. Talán sírtam, már nem emlékszem. A többi árny, akik az ülésünk körül álltak az engem átölelővel kiabáltak. Nem nagyon hallottam, hogy mi a bajuk, egyetlen egy mondatra emlékszem: ,,Miért kellett felcsinálni?!"
Bizarr, nem? Sőt, borzongató. Zúgó fejjel ébredtem aznap reggel. Még utána következő napon megírtam ezt a verset. Egyébként a kép nem az az igazi, csak lusta voltam (nem ez nem igaz, megpróbáltam, csak nemigen jött össze) rajzolni.

Arcnélküli emberek,

mit akartok tőlem?

Nem ismerem nevetek,

ne kérjetek belőlem!

Maszk mögé elbújhattok,

így is tudom, érzem,

megmondom, hogy kik vagytok,

s m'ért szívjátok vérem.

Öten jöttök egy ellen,

csak a hatodik véd.

Az, ki itt ül mellettem, 

neki őrzöm szívét..

Akárcsak egy másikat,

mi enyém alatt ver.

Érte tűröm gúnyodat,

öt arctalan ember.

Vadmadár

Jópár próbálkozás után (valószínűleg a rengeteg Janus Pannonius memoriter miatt, ami egész nap a fejemben lüktet) megszültem életem első egészen épkézláb időmértékesen is verselhető költeményemet. Kemény tizenkét sor, és még mindig nem az az igazi - mert itt-ott egy egy hosszú magánhangzót kénytelen voltam megrövidíteni -  de az enyém. És kivételesen a kép is saját rajzolású (na, igen, ez meg is látszik), mert sajnos nem találtam olyat, amilyet kerestem.

Vadmadár

Búsan ültem az ablak alatt

és vártam a csalfa vadmadarat,

ki oly bőszen igért

életet életemért.

Koppan az ablak, dobban a szív,

hátha most eljött, s engemet hív.

Ám csak az eső volt,

mit szél az üvegre fújt.

Ködpamacs száll az ablak alatt,

halvány reményem véle szalad.

Tört szivem érzi már,

várni madárra kár.

Már megint az a fránya kés...

Pár bejegyzéssel ezelőtt említettem egy ismételten késsel öngyilkolós novellát, amit azóta sem raktam fel. Tegnap megint elolvastam és bár nem érzem életem fő művének, arra gondoltam fölrakom. Jobb híján. Mostanában túlságosan is bele vagyok merülve az Éhezők viadalának olvasásába, úgyhogy egy-két álmatlanul hánykolódós versen kívül (azokból meg már van fönt elég) semmi sem szültem. Dehát frissíteni meg kell, mert belekeseredek, hogy egyetlenegy oldalmegjelenítés sem történik a blogban. Úgyhogy...

Belédbolondulva

- Gyűlöllek! – kiáltom hisztérikusan. A rajtam végighullámzó érzelemtömeg egy pillanatra megbénít, s magasra emelt kezemben megremeg a penge. Te a falhoz hátrálsz, fekete ingedre vakolat, pókháló és szürke mocsok tapad. Nem érted, mi bajom, azt sem tudod, ki vagyok. Engem meg nem hat meg többé a kölyökkutya szemed, még akkor sem, ha halálfélelem csillog benne. Teszek feléd egy lépést és meglengetem a kést. Nem mersz megszólalni, csak csendben zihálsz a falhoz lapulva. Szinte szédülsz a félelemtől.

- Miért kell neked létezned? – kérdezem fojtott hangon. Aztán tagjaimat megrázza a sírás, térdre esek, a kés kihullik kezemből és éles csattanással landol a macskakövön. – Miért, miért, miért nem vagy csupán a képzeletem szüleménye? Miért kell éppen annyira létezned, hogy megérinteni ne tudjalak, de össze tudd törni azt a már-már isteni eszményképet, amit rólad alkottam magamnak? – Sírva fakadok és szipogva folytatom. – Bálványoztalak, tudod? Istenként tekintettem rád, álmodtam rólad, te tartottál életben. – Ijesztő nevetést hallatok. – Honnan is tudhatnád, hiszen halvány fogalmad sincs róla, hogy ki vagyok. Abban sem vagy biztos, hogy valaha láttál életedben. Tudod mit? Valószínűleg tényleg nem is láttál. Mert sosem voltál képes észrevenni engem. – Megint düh ül ki az arcomra, felkapom a pengét, talpra ugrok és futva teszem meg a köztünk lévő néhány méteres távolságot. Te elfordítod a fejedet és várod, hogy lesújtsak rád. Továbbra sem bírsz megszólalni, vagy segítségért kiáltani. Minden lelassul, ahogy látod megelevenedni magad előtt a régmúltat, miközben egyre közelebb és közelebb kerülök hozzád. Hosszú másodpercekig vársz, de nem történik semmi, csupán az illatom kúszik bele lassan az orrodba. Reszketve fordítod felém a pillantásodat. A lányod lehetnék, mégis, mint nőt mérsz végig. Őrült vagyok, és ez megfog téged, még akkor is, ha egy hatalmas pengét lóbálok feléd jobbomban. Ha most belenéznél a szemembe, láthatnád, hogy sírok. Siratom az álmaimat, a tökéletes életemet, az istenemet, a bálványomat, mindent, amit magam köré építettem és egy apróbetűs mondat porig rombolt.

Hirtelen mozdulok, s neked meglepődni sincs időd. Alig érlek fel, üres kezemmel mégis átkarolom a nyakadat és megcsókollak. Magad sem tudod miért, karjaid körém fonódnak és visszacsókolsz. Mindössze fél percig tart az egész, aztán kitépem magam ösztönös ölelésedből és hisztérikusan felkiáltok.

- Dögöljetek meg mindketten! Te is, meg az a ribanc is! – Lendítem a kést. Az utcai lámpa fénye vakítóan csillan meg rajta, te meg felkészülsz a fájdalomra, de az nem akar jönni. Valami tompán puffan a lábaid előtt. Lenézel. Most ott fekszem, ahová való vagyok. A lábaid előtt, véres ruhában, a mellemben egy pengével. Végeztem a fájdalommal.

Picture from:dozal-d.(DeviantArt)

Cím nélkül

Írnék, de miért?

Ki ért

engem? Senki?

Ennyi.

Több nem vagyok.

Mit hagyok

magam után

bután?

A kukán

keresd! Ott van

a tetején a porban.

Mondtam:

kidobtam,

mert nem kell senkinek.

Akkor minek

tartsam meg?

Nektek?

Röhögtettek?

Én nem kellek

a világnak.

Kiáltsak?

Nem hallják,

leszarják,

nem vágják.

Max szemétbe.

Van, ki szemét se

veti rá csak

rácsap:

szarnak bélyegzi.

Így létezni

rettenet.

Rettegek,

most hova?

Mostoha

a sorsom,

mondom.

Te meg rám rontasz,

bolondnak mondasz.

Aztán meg otthagysz

meghalni,

és annyi.

Picture from:~ganguro-girl