Amikor belekezdtem a regényem írásába (a képen ennek főszereplői vannak, amúgy), akkor Artie volt a mindenem. Igazából ez volt az egyetlen célom az írással: Róla írni. Történetet kreálni a szeméyiégéhez. Minden tollvonásommal azon voltam, hogy minél aranyosabban mutassanak Rose-zal, aki mondanom sem kell, én vagyok. Aztán amikor elkezdtem kidolgozni A Rodgers (igen, mindenképpen határozott névelővel :P ) karakterét, aki "csak" a mesélőm első pasija, akivel nem is nagyon működik a kapcsolatuk, úgyhogy maradnak a legjobb barátságnál, aztán a mesélő összejön egy másik sráccal...mindegy, bonyolult. Meg amúgy is rémesen hülyén hangzik ez így leírva. Lényeg a lényeg, szép lassan elkezdtem egyre kevésbé kedvelni Artie-t, és minden egyes szava után jobban szeretni A Rodgers-t, akinek az alteregója lassan jobban hiányzik, mint az a fiú, aki miatt elkezdtem ezt az egészet írni. Kérdés, mint fog reagálni a srác, aki a történetemben A Rodgers, amikor másfél hét múlva a nyakába borulok majd, hogy mennyire hiányzott, amikor pár héttel a nyári szünet kezdete előttig ő volt az egyetlen, akinek nem puszival köszöntem, hanem csak egy egyszerű sziával :)
Ezt a furcsa helyzetet dolgozza fel Pygmalion regéjének bugyuta és rettenetesen fogalmazott kis kiegészítése, ami amúgy az elmúlt egy órában született, mert csesztem elmenni aludni. Nem, nem vagyok büszke rá, mint versre, maximum a mennyiségére, de olyan az egész, mint egy túlhigított fröccs :
Pygmalion második szobra
Ismerősen csendül Pygmailon neve.
Ovidius nyomán így jegyzi a rege:
Kypros királya volt, ki magányban főve
beleszeretett egy elefántcsont-nőbe.
S Aphrodité szíve könyörülvén rajta,
áldozattól hajtva lelket önt a csajba.
S fényes menyegzőjük meg is ülve rögtön,
lett Happy End égen, lett Happy End földön.
Azonban egy részlet elsikkadva némán
tárt ajtót zörgetve kopogtat a félfán:
az első szoborba, mit magának vésett
Pygmalion egykor, nem leheltek éltet.
Úgy esett ugyanis, király barátunknak
volt egy cimborája, kiben szintén dúltak
a magánynak gonosz manói, s kettecskén
kirúgtak a hámból egy holdfényes estén.
Álruhába bújva a király, s barátja
arra az estére átmentek lazába,
és a pórnép közé így leereszkedve
ürültek a kancsók, s nőtt az urak kedve.
Majdan továbbálltak, spiccesen kilépve
a kocsmából szemük mohón elkísérte
a két lányt kik éppen elhaladtak arra.
Nem tündérek voltak, mindössze két szajha.
Mikor Pygmailon zúgó fejjel másnap
felébredt, nekiállt élete szobrának,
hogy az egyik angyalt, akit éjjel láttak,
elefántcsontból megfaragja magának.
A nőarc emléke idealizáltan
égett be fejébe és ebben a lányban
megtalálni vélte kit oly rég keresett:
a kis szexuális játékszert, a nejet.
Felkutatni viszont mégsem merte, mivel
sejtette, csak a bor játszott szemeivel,
s ettől látta szépnek csupán azt a testet,
amilyet egy festő soha le nem festhet.
Ezért ragadt vésőt, hogy legalább szobra
készüljön el, s tőle ragyogjon a szoba
több fénnyel, mint addig. Éjt nappallá téve
emlékezett, s testét csodásan kivéste.
Mikor kész lett vele, nagy elégedetten
dőlt hátra és így szólt: - Íme, elvégeztem
életem munkáját, itt e remek szobor.
Szerencse, hogy a lányt széppé tette a bor.
Nézte, nézte, nézte, hibáját keresve,
de szinte keringett vére az erekbe'.
Félhomályban talán élőnek tetszhetett.
Pygmalion mégsem őbelé szeretett.
Mivel hogy e szobron nem akadt több dolga,
kis műhelyéből azt nagy büszkén kitolta,
és nekiállt, hogy a másik lányt is szépen
megfaragja, s járjon barátja kedvében.
Hiszen neki szánta a második szobrot.
Emlékezett is, hogy tán olyasmit mondott
a férfi, hogy sokkal jobban tetszett neki
a másik, s tán belé is tudna szeretni.
Azonban mivel ezt nagy műnek nem szánta,
nem vette a dolgot, csupán csak fél vállra.
Szabadon dolgozott, nem kötötte semmi.
Ennek nem kellett a Nagy Művének lenni.
Egy napon azonban Pygmalion látta,
nem, mint szoborra néz, hanem mint egy lányra.
Szinte szégyenlősen futott rajta szeme,
két gömbölyű keblét hát kendővel fedte.
Másnap, mikor reggel készült a munkára
- kifaragatlan volt még ugyanis lába -,
meglepte a szobrot és kecses nyakára
kanyarintódott az anyja régi lánca.
Aztán drága ruhák egész garmadája
vásárolódott az elefántcsont-lányra.
S Pygmalion haját tépve vette észre:
szoborba szeretett, de nem Nagy Művébe.
Hanem annak csak egy olcsó kis másába,
bár tökéletesnek most már csak őt látta.
Vágyott átölelni a jéghideg szobrot,
várva hátha mégis élő, mit alkotott.
Éjjeket töltött az immár kész szoborral,
s csodálta az arcot, mi benne vért forral,
noha csak fehér csont, élettelen alak.
Nemhogy vér nincs benne: Se hús, se sejtfalak.
El is felejtette egészen a másik
szobrot, ami másnak talán szebbnek látszik.
Szerelem ködén át leste mind a kettőt.
És hogy melyik a szebb, benne már rég eldőlt.
S ezután, mi történt, tudja jól mindenki.
Nem több a történet. Itt véget ér. Ennyi.
S rövid a tanulság, egy sorba fér bele:
Idealizált kép nem kelhet életre.
