Álomkulcs

Szilveszter óta nem alszom. Mármint a 31-e előtti éjszaka óta. Felébredek, zakatolok, forgolódok. Álmomban menekülök az álmaim elől, hogy aztán arra ébredjek, hogy már megint monotonon mondogatok magamban mindenféle marhaságot (mármint dalszöveget, de akkor nem jött volna ki a remek alliteráció). És pár napra megint elhiszem, hogy olyasvalaki szeret, aki egy éve szimte szakadatlanul csak fájdalmat okoz. A arác a pulcsijaival... Aztán kiírtam magamból mindent és azóta először nyugodtan aludtam. A végére nagyon nem vagyok büszke. Az szar lett... :/

Arcomat

Arcomat

ismét a szürkébe temettem.

Harcomat

én játszom magammal le bennem.

Nem szabad,

jól tudom, nem szabad lebegnem.

Nem szakad

semmi lánc. Ez maradt: szerelem.

Szerelem.

Kibaszott, kavargó képzelgés.

Szeretem,

s ő erre fél éve még nem kész.

Nem szabad,

jól tudom, neki kell. (- M'ért nem lépsz?)

Nem szakad

fel a kín. Ez marad: mérgezés.

Rózsaszín

mérgezés. Öngyilkos, fullasztó.

S jó a kín.

Édes, és hiába dúl a szó:

Nem szabad,

jól tudom, de hiszem, úgy a jó.

Nem szakad,

mi láncol. Ez marad: túl nagy. Óh...