Pont így

Tudom, kissé késő van már blogolni, de ez van. Most szültem, most kell megjelennie is. Épp a verseimet nézegettem, azon gondolkozva, hogy a múltkor valaki azt kérte tőlem, hogy olvassak neki egyet. De hogy a viharba, amikor az is baj, ha neki, róla szól és az is, ha nem. Nehéz kezelni a helyzetet, hogy egyszerre két embert szeretek megszólítani. Néha egy versen belül. Lám, most is. Egy olyan versben, ami azon gondolkozva született, hogy neki írok valamit, aki a múltkor felolvasásra kért. A cigijének nevében akartam megszólalni, de valahogy kettéoszlottam a versben. Lett egy MetaforikusÉn és egy ValódiÉn valami fájdalmasan realisztikus péntek délutáni helyzetben.

Tudathasadás

Az vagyok. Az, mi ott sziszeg.

Pontosan az. Mi most hideg

tócsában veszti életét.

Az, ki azt hitte, félreért.

Igen, az, amit eldobtál.

A füstöm tova épp most száll,

ahogy elalszom csendesen.

Aztán magamat felveszem.

De előbb aprót rám lépsz még.

- Vigyázz, Szívem! - szólsz. - Várj, még ég!

Így oltasz engem csendesen,

hogy tőled lángom ne legyen.

S végül is te nyúlsz le értem.

Te, ki eldobtál. Nem értem.

Kukába szórsz és karolva

belém sétálsz be a boltba.

Nem sejtve azt, hogy kis tüzem

haragból hadat így üzen.

Van, mi láng, s ki nem aludt hát!

Ez fáj, s gyújtja fel a kukát.