Mert megint tanulnom kellett volna...

Hihetetlen, de mára is van mit bejegyeznem. Igazából tanulnom kellett volna, úgyhogy írtam. Mert elgondolkodtam azon, hogy milyen különös, hogy magam elé tudom képzelni. De megfogni nem tudom. Megpróbáltam leírni.

Az illatod

Valami szürkéstürkíz, kicsit áttetsző apróság. Lekerekített csúcsokkal. Kicsit piszkosnak tűnik, de csak színéből fakadóan. Egy amolyan kedves kis amorf alakú izé, amivel az ember nem nagyon tud mit kezdeni. Az alakja miatt nem kimondottan kézreálló, haszna nincsen, mégis szívesen magaddal hordod, mert olyan, ami elég kicsi és jelentéktelen ahhoz, hogy ragaszkodni merj hozzá, hogy aztán saját magad töltsd meg olyasmivel, ami nélkülözhetetlenné teszi számodra. Valahogy passzol az összes ingedhez és pulcsidhoz. Még a szemed színéhez is. Főleg mikor belelóg a hajad, hogy aztán azzal az enyémre annyira hasonlító mozdulattal félrekócold.
Olyasmi, amit a kulcstartódra raksz, ékszert csinálsz belőle, berakod a péztárcádba, hisz olyan apró, hogy elvész egyetlen szál cigi füstjében. És összenyomható, mert puha. Ahogy egy szivacs is az. És pont úgy képes finoman megszúrni, megkarcolni egy kicsit. De még az is jól esik, éppcsak emiatt még kevésbé tudod hova tenni. Jó bele fúrni a fejedet, elaludni benne, vagy csak a kezedbe venni, mert valahogy megnyugtat. Főleg ha bekúszik mellé a füst is az orrodba. Mert akkor hirtelen minden a helyére kattan és az ember rájön, hogy te vagy az.