Szóval, régi magyratanáromnál kezdeném, aki majd' minden órán előadott egy pár perces monológot arról, hogy az irodalom fikció. És én ilyenkor nagyon szerettem hallgatni (meg amúgy mindig, mert hihetetlenül izgalmas gondolatai voltak és olyan szívvel-lélekkel tanított, hogy tényleg öröm volt egy óra vele), mert teljesen az ő véleményén voltam. Hiszen még ha egy megtörtént eseményt írunk is le a tőlünk tellő legnagyobb pontossággal, már csak azáltal, hogy paírra vetjük, adunk hozzá valami többletjlentést, hiszen valamiért fontosnak tartjuk a kitörölhetetlenné tételét. Nem is beszélve a tudat alatt hozzáadott apróságokról, amiket lehet, hogy mi úgy éltünk meg, ahogy leírjuk, de valaki más egészen másképp. És akkor ott van még az olvasói benyomás, ami már eleve a leíró benyomásán alapszik, de az egyéni megfigyelései miatt egy harmadik verzió csapódik le a befogadóban.
Amit most írok le, az egy vers előtörténete akart volna lenni, de rájöttem, hogy inkább egyperces, mint beszámoló, mert csak én láttam így, ahogy.
Egy kupac matracon hevertem, kezemben egy ötforintossal. Ott találtam. Valószónűleg R. ejtette itt ki a zsebéből, az előbb még ő feküdt itt.
Már nem fájt. Vagy mi a fene. Persze ez nem lehet igaz, ha így, foggal-körömmel bizonygatom, de szerintem tényleg csak fáradt voltam. Mint minden egyes péntek délután. Igen, már rég felfogam, hogy R.-nek barátnője van, de a vicces az, hogy nem miatta távolodtunk el egymástól, hanem a barátai miatt, akik a fejükbe vették, hogy R. tönkre tesz engem, ha ilyen, hm, bizalmas testi-lelki, friendshipzone határokat feszegető kapcsolatban maradunk, úgyhogy ha kettesben voltunk, mint például akkor délután, akkor imádott. Mesélt nekem, az ölébe ültetett, ölelgetett, csesztetett, kóláztunk és kakaós csigáztunk. De ha a többiek is ott voltak, szinte hozzám sem szólt. De mint mondtam, már megszoktam. És egyszerűbb volt ez az egész úgy, hogy tudtam, hogy szeret. Tudtam, hogy hogy szeret. És ő is rólam.
M.-mel teljesen más volt a helyzet. M. nehéz eset. De állítólag már nem fáj. Nem fáj, hogy ha részeg vagyok, oda jön hozzám, beszélgetünk, csesztetjük egymást, aztán megnyílunk egymásnak, elmondjuk, hogy mi és mennyire rossz. Hogy akkor az ölében altat el és mikor azt hiszi, alszom, a vállamat simogatja, hozzám bújik. Aztán másfél hét múlva hozzám se szól. Pedig régen szeretett. Tudom, hogy szeretett és ő is tudja, hogy én szerettem. Őt is és R.-t is. És másfél hete azt mondta, hogy R. rossz ember és nem érdemli meg. És asszem, igaza volt. De csak annyit mondtam, hogy én is rossz ember vagyok, mert fájdalmat okozok M.-nek. Pedig igazából csak némán viseltem, hogy ő teszi ezt velem.
Összehúztam magam és lehunytm a szemem. Nem, nem fájt, hogy senki nem akar kontaktusba lépni velem, csak álmos voltam.
Valami tompán puffant a fejemtől alig pár centire. Összerezzentem.
- Megijesztettél - bandzsítottam bele a fölém magasodó M. arcába. Ökle a felemtől pár centire apró gödröcskét nyomott a matracba. Ha hozzá beszéltem, általában érzelemmentes voltam. Teljesen. Mert egyszerre akartam volta elbőgni magam felhalmozódott fájdalmamban és a nyakába borulni örömömben, hogy végre kapcsolatot keres velem.
- Nem akartam - mondta színtelenül és nekiállt a táskájában turkálni.
- Te nem érzed furának, hogy józan vagyok és kommunikálunk?
Ezt lehet, hogy nem kellett volna, de most már minegy. Őszintén értetlenkedett, de ezen nem voltam meglepve. Tudtam, hogy ez lesz. De nem akartam, hogy elmenjen.
- Nézd, szenrencsepénz - mutattam neki pszichopata vigyorral az arcomon. Felsóhajtott és szomorúan belebámult egyenesen a szemembe.
- Az egy ötforintos. És én ezért nem foglak soha megérteni téged. Pedig próbálkozom, de te egy szerencsepézt látsz, én meg csak egy ötforintost. És ezért nagyon irigyellek téged.
És visszasétált a többiekhez. Nem mertem bámulni. Mert sosem merem nézni őt, akárhogy szeretem is. Nem is néz ki túl jól, mégis valahogy gyönyörű az egész lénye, ahogy van. És én sem fogom soha megérteni őt. Pedig most, valószínűleg fogalma sem volt róla, de az én nyelvemen beszélt magáról. A dianosztizált, jól funkcionáló Asperger-szindrómásról, aki aznap már nem szólt hozzám többet.
Ez tegnapelőtt volt. És azóta nem ment ki a fejemből az egész beszélgetés. Mert elgyönyörködtetett és mindenkinek elmeséltem, akivel találkoztam azóta. Ezt megírtam neki éjszaka, a végén zárójelben megjegyezve, hogy remélem, nem ébresztem fel. Csak annyit válaszolt, hogy még ébren van. Most egy hétre megint minden kommunikáció megszakadt köztünk. Bele fogok halni, ha nem tudok vele rendesen beszélni erről az egészről, mert annyira nem tudom hova tenni, hogy most akkor bír-e, vagy sem. Ha megtudnám, hogy nem, sokkal könnyebb lenne. Na, nagyjából ebből született az a kegyetlenül hosszan felvezetett vers.
Öncsalás
Én soha többé nem szólok hozzád,
nem írok neked. Békén hagytalak.
Nem hajtalak, hisz ezek okozzák
a sebzett szárnyú, vad fájdalmakat.
Nem is kereslek, minek is tenném?
Mert bárhogy kéne, akarhatom, de
nem vagy és sosem voltál az enyém.
Fába vájt neved vakarhatom le.
Mire kellenél? Hogy taposs belém?
Úgy, hogy már régen elfeledtelek.
Hisz leszarom, hogy nem nézel felém.
Asszem, soha nem is szerettelek.
Új! Egyszerre készült a mostani és a pénteki versemhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése