Csak annyi, hogy hetedik óta ismerem és felnézek rá és mindig nagyon bírtam, amit csinál. Jó volt köszönni egy TIZENEGYEDIKESNEK a folyosón, kellemes érzéssel töltött el, amikor megdicsérhettem, hogy milyen jól áll neki, ha ki van sminkelve (fanfact, hogy ezt ő azóta törlesztette :D ), és valahogy úgy ott volt, noha nem nagyon mertem soha közeledni hozzá. Kicsit bolondnak tartottam. De olyan kedves bolondnak. Egy dolgát viszont nem tudtam hova tenni. Amikor először láttam őket a folyosón az akkori pasijával. Nem értettem, hogy mit akar egy olyan sráctól. Aki amúgy az egyetlen volt az osztályukból, A Legendás Osztályból, akit sikerült megjegyeznem. Talán épp ezért tartottam tőle olyan sokáig egy kicsit. Most már mindent értek. Ja, és a srác az az ember, akiben az anyukám után a világon a legjobban bízok. Mert tudom, hogy bízhatok benne...
Patrónus2010
Nézlek, te karok közt kucorgó kisgyermek.
Csodállak, nem sejtvén, hogy én majd ismerlek
téged mint felnőttet, és akkor úgy látom,
én vagyok a gyermek, de te a barátom.
S e téged bilincsként ölelő két kezet
körém is fonja még a vágy, s a képzelet.
S mind a sok barátod, kiket most istennek
látok én, a csöppség, egyszer megismernek.
Nem sejtem, hogy egy arc, mi most csak sebesen
átfolyik elmémen, lesz, mit keservesen
űzök sok héten át, míg végül belátom,
nem lesz ő több nekem, csupán a barátom.
De most még csodállak, még nem vagy kisgyermek.
Látlak, mint felnőttet, s irigyen figyellek.
De nem a két kar kell, mi nekem még nem ér
semmit, de pár év és kérném a mindenér'.
Pólyába takarsz még. Engem, ki jelenleg
nálad is kisebb még. S sehol se szeretnek.
S most együtt nevetünk. Jé, de régi sztori.
Köszönöm, hogy itt vagy, és itt leszel...
Ugyan egy kicsit creepy a kép, de ez az a lány.
Elvileg nem, csak gyakorlatilag.
