2014. szeptember 30., kedd

Betegen

Tegnap este betegség előtti álmom volt. Csak rohantam, azt se tudva, mikor vagyok ébren és mikor nem. Aztán nem tudtam visszaaludni, annyira fájt a torkom. Akkor írtam ezt. Valahogy ilyen hangulatú volt az egész álmom.

Évmúltán


Herceg, hát hiteddel hitemet hantoltad?!
S sírhattam százszor is szépszavú dalt rólad,
te csupán révedő szemeid kékjével
fejem, s dalom felett ködösen néztél el.

S most mégis itt állok, mosolyba dúdolva.
Azóta kelt másért új szárnyon új nóta,
de vörös illatú köpenyed a hangom
elnyelte, nem szabad, csak téged akarnom.

Hallgatok, mint a sír, amelybe hitemet
hiteden huzatva, haragvón vitetted.
Lám, most hogy elsírtam megtépett lelkemet,
s meg már nem rebbenek, pont most kellek neked.



2014. szeptember 27., szombat

Jót éreztem tegnap este

A péntek csodás nap, csodás emberek és csodás történések lehetőségével kecsegtető. Ezeket vgy imádom, vagy kicsinálnak. És most valahogy annyira jól éreztem magam, mint ahogy legalább egy éve nem sikerült. Minden és mindenki olyan rendben volt.
Karácsony-hangulatom lett, ahogy dőlt be a hideg az ablakon és az összes ember illata összekeveredett a fűtésével. Hirtelen sírni akartam örömömben, ahogy éreztem, hogy az elmúlt két év teljesen tökéletesen nyom nélkül távozik belőlem és nem marad más hátra, csak egy csapat idegen a hibáim és a titkaim ismerete nélkül.

Klubest


Múrva csikordul,
s újra kicsordul
rég áhított kis
kristályos könnyem,
kedvesen, könnyen,
ahogy a percek
folytak egykoron
veletek, Herceg.
S most mind eldobom.

Futom a sötét,
monoton körét
szemben a széllel
a vörös salak,
s az örök falak
csendes kertjének.
Így vagyok szabad.
Nem az emlékek
zárnak. A falak.



2014. szeptember 24., szerda

Párhuzam

Bukásszag van. Öttel ezelőtti bejegyzésem kapcsán jutott eszembe egy másfél éves versem, amit az olasz csereúton írtam. Emlékszem az érzésre, ahogy csak úgy jöttek a sorok egymás után és sehogy sem bírtam megfogni, kihez szólok. Munkált bennem a régi bálvány halványodó képe és valami olyan helyretétetlen érzéstömeg, amit egy hónappal rá sikerült megfognom, amibe 2 hónappak később majdnem belehaltam és ami miatt további egy évet töltöttem kb. masszív haldoklásban. A másfél évvel ezelőtti után egy hónappal vokt egy vers. Napokig, tán hetekig terveztem a megírását, de csak nem sikerült. Talán mert nemmmertem tárgyat keresni az érzéseknek benne. És ez az egész annyira rárímel erre, amit most rakok fel. Hogy nem bírom megfogni, kihez és hogyan szóljak, mert még minden érzés olyan csendes, tétova. És hogy napok óta próbálok belekezdeni, de pár sor után valami mindig megakaszt. Pedig tudom, mit akarok mondni, csak azt nem, hogy hogyan. Félek. Ahogy akkor is.

Tudom


Tudom, hogy nézel.
Remegő kézzel
hiába kezdek közhelyeimbe,
nyelvem a cica közben elvitte.
Tétován rebben
a dal. Más lettem.

Tudom, hogy neked
perget rímeket
úgyis az összes gondolatrokka,
s te csalsz tavaszi mosolyt arcomra.
Éjjeli képek
téged idéznek.

Tudom, hogy egyszer
úgyis meglesel,
könyvecském kulcsát elcsened csendben,
s magad nyomára lelsz eme versben.
Bele jeleket
már nem tehetek.

Tudom, a szavak
csak arra vannak,
hogy jól hallgasson velük az ember,
s hol már a túlzás vegyül a kedvvel,
kifolyik tollam,
s maradsz titokban.


2014. szeptember 23., kedd

Éppen a töritételeket dolgozom ki...

Szóval, folytatódtak irodalomórai kalandjaink a csoportmunkákkal, amikor is a Ballada Írisz fátyolához c. verset elemző szimpatikus fiútársaság két tagja is majdnem lenyelt keresztben, mikor meg merészeltem kérdezni, hogy ki, vagy mi a versben megjelenő Herceg. Válaszolni persze nemigen tudtak. Onnantól kezdve úgy döntöttem, nem érdekel, kitalálom magamnak.

Herceg, hátha megjön a tél is


Herceg, hátha megjön a tél is,
s elfelejted, ki is volt Írisz.
Szivárványfátylát elragadtad.
De ő még ragyog, ragyog mégis.

Herceg, hátha jössz te a téllel,
s fátylával Írisz ruhát bérel.
Jössz, s hozol neki jégvirágot;
szilánkja színes szívet tép fel.

Herceg, hátha jön majd a tavasz,
s nem vegyül többé zajba panasz.
Futsz az alpesi havak közé,
s Írisz után már hiába kapsz.

2014. szeptember 22., hétfő

Kívánságkosár

LadyLossnak, aki még tegnap kérdezte, hogy felrakom-e ezt a verset, amit irodalomórán olvastam fel, mert egy projectmunka keretében valami művészi produktumot kellett készíteni Babits Mihály Esti kérdés c. verséhez. A mi csapatunk többek között ezt szülte. Elég kínkeserves meló volt. Inkább tűnt unalmas házi feladat írásnak, mint annak a szórakoztató műveletnek, melynek keretében át szoktam írni mások verseit. Talán mert annyira az eredeti vers sem volt katartikus élmény.

Pesti kérdés


Amidőn Pest, az otthon melege
hívni kezd, hogyha otthon elge
lett az óriás dajkák kezéből,
melyek takarnak, s melyhez nem ér föl,
és óvatosan, cigire gyújtva
gyerekkorából lép ki az útra,
ahol Pest büszke fénye hív táncba,
s boltkirakatok kéjjel kínálva
mi felesleges, de kell, mert színes,
hívnak a versbe, hisz itt berímelsz,
s e fényes, simán otthonos város
vállad nem nyomva ölel magához,
olyankor bátran járkálhatsz benne,
mintha valóban csak tied lenne
és pesti utcán bárhol is légy te
egy óra és az Örs vezér térre
kivisz a busz és vár rád a pláza,
vagy ha nem vágysz neonban anyázva
kerülgetni az emberek hadát,
foghatsz buszt, metrót, s ezzel legalább
száz kávéházba, ezer más helyre
mehetsz, cirkuszba, vagy állatkertbe,
Ligetbe vagy a Hősök terére,
vagy éhes vándor, egy jó ebédre
a Leves Pontba, vagy a Pastába,
hamburgerezők egész hadába,
gyorséttermekbe, Mekikbe térhetsz,
vagy láthatsz mocskot, szétszórt szemetet,
és ha ezekből megint elég lesz,
ilyesmire ne is vesd szemedet,
álmodozz inkább a messzi múltba,
elmúlt korokba vigyen a lépted
ezek emlékétől megindulva,
oda hol terhed melegen tép meg,
s pesti emlékektől terhes fejed
egy padra ülve elcsüggesztheted
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis csak arra fogsz gondolni gyáván
ez a sok szépség mind mire való?
mégis arra fogsz gondolni csendben,
mire jó neked, vagy nekem lennem?
minek a város, vízfejű Pestünk,
minek a mezők, minek a Duna,
m'ért növeszt hegyet magának Buda,
m'ért zárják betontömbökbe testünk,
minek a cifra, minek a fények,
lámpák és Holdak, pesti remények,
az égre napot mivégett festünk,
ha csupán égő Szizifuszi kő,
s mégis minek e végtelen idő,
melyben már úgyis régen elvesztünk,
minek a cigi, amivel kezdtem,
ha száz is leég ebben a versben
minek kezdtem, ha jobbak nem leszünk?

Az első ötlet egyébként az volt, hogy Reggeli kérdés legyen az átdolgozott vers címe. Végül egy olyat is írtam, de azt már jobban élveztem.

Reggeli kérdés


Midőn eljő a rettegett reggel,
s valami dallam álmodból felver,
takaród, mit egy óriás dajka
terít, most lassan mozdul e zajra,
s még egyet fordulsz szundiért nyögve,
magaddal együtt rántod a földre,
s szülőanyákat emlegetsz egyre
a padlón fekve, csendbe' merengve
fejedből kérdés emígyen pattan:
m'ért cseng az óra, ha vasárnap van?


2014. szeptember 21., vasárnap

Szössz

Kb az egéz bejegyzést felesleges végigolvasni. Jó versek nincsenek benne. Csak egyszerűen semmihez, de tényleg semmihez nincs kedvem a blogoláson kívül. Pedig szeretek magyarházit is írni és a matekkal sincs semmi bajom. Bár a matektanárom azt mondta tegnap, hogy elvesztettnek tekint matek szempontból. Pedig én vagyok az egyik legkevésbé inkompetens elem fakton. Bevonzott a művészet, mondta, bár ezzel nem értettem teljesen egyet. Egyszerűen csak...jó, persze, az is igaz, hogy nincs momentán máshoz kedvem, csak a blogoláshoz. Kb tényleg az egyetlen dolog mostanában, ami örömet okoz a sulin kívül töltött időmben. Egy szétesett baráti társaság, egy-két szinte teljesen nullára hűlt szerelem (olyan szinten, hogy megírhatta, milyen jól nézek ki valami képen, egyszerűen nem tudott érdekelni), egy jó adag intézményfüggőség és egy kezelhetetlen érzelemtömeg, ami úgyis megint csak csalódást (óóó, és rengeteg új, hitelesen csalódott verset, jiháááá! :D)
Shit, nem akartam ennyit nyafogni, mert imádom az életemet, meg minden, csak kicsinál a kedvetlenség. Meg az, hogy kb nincs értékelhető versem kéznél. Úgyhogy úgy döntöttem, szösszeneteket fogok feltölteni, amik füzetekben, mobilon vagy egyéb helyeken hányódnak.

Ez pl egy évvel ezelőttről van. Az irodalaomfüzetem margójáról származik. Vicces volt lapozgatni. Egy kicsit átjárt az a sokféle hangulat, amit a tavalyi tanévben éreztem.

Kettős vállság


Hiányzol és ő is mostmár,
s míg telik a papírkosár
széttépett igennel, nemmel.
Maradsz mégis ott, hol voltál.

És szirmok: szeret-nem szeret,
virágok szívembe vetett
szép szavakbó szöknek szárba.
Ha van egy, másik nem lehet.

Kiesett belőle egy papír, amire egy átdolgozást írtam az egyik osztálytársnőm versére (sajna, az eredeti nincs meg). Az egyik legrosszabbam, szerintem az összes átirat közül. Mert ez volt a szórakozásom, amikor volt egy akció a suliban, aminek keretében bárki, bárhova, bármilyen verset kiragaszthatott. Jajistenem, de kegyetlenül jó volt!

Másé


Szerettelek minden erőmből,
s te a barátom voltál.
Hittem, hogy fejedben megőrzöl,
de rám ritkán gondoltál.
Tiszteltem minden defektedet,
de te rám se rántottál.
Kívántam, hgy több legyek neked
fejedre nőtt átkodnál.
Csupán reméltem szerelmedet,
s te e reményt gúnyoltad.
Most bent, ki őrült, csendben nevet,
vonyít, s nézi a Holdat.
Képe szememben, szégyen lángja,
barátságod oltja el.
Szepegve szeretek,
szíved nem fogja fel.
Örökké lehetek
a szerelmes haver.

Ezt az elsőhöz nagyn hasonló témájút egy hete szültem a buszon, de olyan rossz, szerintem, hogy nem akartam feltenni magában.

Szirmok


Egyszer egy kicsit beléd szeretek,
bár tudom, neked elég nem leszek,
kacéran mégis feléd nevetek,
s csodálkozom, hogy nem értenek meg.

Aztán azonnal el is feledlek,
Önmagam előtt leszek eretnek,
és legyintek, hogy nem kell szeretned.
Én téged soha nem szerettelek.

A közelében van még egy. Egy hete kezdtem bele, de semmire nem jutottam. A lerobbant vonatállomáson ültem érzelemmentességem közepén, remélve, hogy képes leszek írni valamit, mert elkezdett csöpögni az eső és elkapott valami kedves rozsdahangulat.

életkép


táskám mélyén kulcsom csörrenése
fölöttem az ég vattás szürkesége
villámlásra az ég dörenése
tűskés esőcseppek hideg földetérte
zsebemben egy fénykép összetépve
reménykedve kérdezem hogy jössz-e még be
nemet rebegsz a földet nézve

Meg még akad egy pár, amik annyira vállalhatatlanok, hogy nem teszem fel őket. És bocsánat, hogy ez egy ilyen fecsegeős bejegyzés lett :/


2014. szeptember 19., péntek

Hitevesztett

A péntek az a nap, amikor mindig történik valami. Amikor még a hetedik órai matek is elviselhető és százszor össze kell vesznem magammal ilyen-olyan apróságok miatt. Amikor csalódások és meglepetések egyaránt érnek és legalább negyed órára tuti, hogy muszáj valahova elvonulnom, hogy újragondoljam az életemet. És mindenhol csak azt látom, hogy el vannak menve az emberek, vagy képletesen, vagy valós, fizikai értelemben. Mi lesz, ha egyszer én megyek el?

Örökség


Mehet-e mi mehet,
lesznek-e istenek,
vívnak-e harcokat,
kit hívnak bajnoknak,

isznak-e kakaót,
kérnek-e takarót,
csillagot néznek-e
a hideg éjjekbe',

lesznek-e szerelmek,
mire nem felelnek,
zúgnak-e visszahangok
akkor, hogy ,,Itt vagyok!",

állják-e a sarat,
érnek-e aranyat,
vesznek-e nyalókát
tűrni a csalódást,

néznek-e szemeket,
fúj-e majd szembeszél,
mikor már nem leszek,
mert te is elmentél?