Párhuzam

Bukásszag van. Öttel ezelőtti bejegyzésem kapcsán jutott eszembe egy másfél éves versem, amit az olasz csereúton írtam. Emlékszem az érzésre, ahogy csak úgy jöttek a sorok egymás után és sehogy sem bírtam megfogni, kihez szólok. Munkált bennem a régi bálvány halványodó képe és valami olyan helyretétetlen érzéstömeg, amit egy hónappal rá sikerült megfognom, amibe 2 hónappak később majdnem belehaltam és ami miatt további egy évet töltöttem kb. masszív haldoklásban. A másfél évvel ezelőtti után egy hónappal vokt egy vers. Napokig, tán hetekig terveztem a megírását, de csak nem sikerült. Talán mert nemmmertem tárgyat keresni az érzéseknek benne. És ez az egész annyira rárímel erre, amit most rakok fel. Hogy nem bírom megfogni, kihez és hogyan szóljak, mert még minden érzés olyan csendes, tétova. És hogy napok óta próbálok belekezdeni, de pár sor után valami mindig megakaszt. Pedig tudom, mit akarok mondni, csak azt nem, hogy hogyan. Félek. Ahogy akkor is.

Tudom

Tudom, hogy nézel.

Remegő kézzel

hiába kezdek közhelyeimbe,

nyelvem a cica közben elvitte.

Tétován rebben

a dal. Más lettem.

Tudom, hogy neked

perget rímeket

úgyis az összes gondolatrokka,

s te csalsz tavaszi mosolyt arcomra.

Éjjeli képek

téged idéznek.

Tudom, hogy egyszer

úgyis meglesel,

könyvecském kulcsát elcsened csendben,

s magad nyomára lelsz eme versben.

Bele jeleket

már nem tehetek.

Tudom, a szavak

csak arra vannak,

hogy jól hallgasson velük az ember,

s hol már a túlzás vegyül a kedvvel,

kifolyik tollam,

s maradsz titokban.