A Prágában töltött cirka három napom alatt végig ez a történet motoszkált bennem. Pontosabban egy hm, nyers változata. Ezt azt hiszem, hogy még a prágai óvárosra olyannyira emlékeztető budai Tabánból hoztam magammal, ahol nagyratörő álmokból szőttem. Hazafelé úton finomítgattam rajta. Mese egy olyan férfi-nő kapcsolatról, amilyen a valóságban nem létezik. Mert az evolúció nem engedi.
Örülök, hogy sikerült befejeznem - azt hittem, hogy képtelen leszek leírni - még akkor is, ha csak egy harmatgyenge Csáth Géza koppintás. A múzsám meg kihúzhatja magát, milyen tisztának és hűségesnek ábrázolom. A Bohóc meg... azt hiszem, minden nő olyan akar lenni egy kicsit, mint ő. Én is. De soha nem lehetek. Ő túl sok ahhoz, hogy bármiféle defektes ember olyan lehessen, mint ő.
Képet meg igenis akarok majd hozzá rakni, azt még nemtom, hogy rajzolni fogok-e, vagy egy régit rakok hozzá, esetleg befejezem azt, amiről tudom, hogy ha kész lennne, nagyonpasszolna ide. De lesz kép, ígérem :)
A Bohóc
Olyan volt neki, mint egy kis ékszer. Forrón és feltétel nélkül szerette, mégis úgy kezelte, mint egy tárgyat. Egy porcelánbabát...
A Fagyos Bohóc. Így nevezte magában, mióta felfigyelt rá. Sötét volt, hűvös, gyakran durcás, mégis olyan elemi erővel áradt belőle a szeretet, törődés és őszinteség, hogy nem bírt magával. Felesége és kislánya messze voltak, elutaztak a hétvégére. Képtelen lett volna bármelyikőjüknek is fájdalmat okozni, vagy hűtlen lenni hozzájuk, de ha nem is így lett volna, a Bohóc nem engedi túl közel magához. Ő is tudott a gyerekről, meg amúgy is volt annyi esze, hogy belássa, nem remélhet semmi komolyat tőle. Egy télszagú péntek délutánon botlottak egymásba, valahol Budán. A Bohóc őt kereste, mi másért csavargott volna olyan messze otthonától? Az utca halott volt, a macskakő kopogása a sarka alatt magabiztosan visszhangzott a ködben. Korán sötétedett, s különösen. Az ég tiszta volt, csillagos, vigyorgó holdsarlóval, a földfelszín fölött mégis füstszerű ködpamacsok lebegtek lustán. Énekelt. Nem hangosan, csak úgy motyogva, minden idegszálával befelé figyelve. Hosszú ideig észre sem vette, hogy követik. Csak a harmadik utca után fordult hátra, s az ijedtség egy egészen apró szikrája villant hideg szemeiben. Csak egy pillanatra tekintett maga mögé, aztán újra az utat nézte a lába előtt. Majd mintha eljutott volna a tudatáig, mit látott, döbbenten lelassított, kirántotta a fülhallgatót füléből és újra megfordult. Szinte lopva. Ajkai kissé szétnyíltak, mintha csodálkozna, pedig csak kortyolt egy nagyot a párás levegőből. Mintha egészen addig fojtogatták volna. Arcát rózsásra csípte a hűvös levegő. A piros jól mutatott a fekete ballonkabáthoz. Akár a hősnő egy háborús filmben. Pedig még szinte gyerek volt. Kis bolond…
Először félt megközelíteni, mintha bármelyik pillanatban elszaladhatna, de a Bohóc szinte természetesnek vette jelenlétét. Mintha pontosan tudta volna, hogy mióta figyeli, keresi már, s akarja megszelídíteni. Hamar kiderült, hogy nem kerget hiú ábrándokat. Nem borult a nyakába, nem mászott rá, csak sétált mellette, halkan válaszolgatva. Valahogy minden olyan természetes volt. Együtt vacsoráztak egy is kávézóban. A Bohóc keze rettenetesen hideg volt. Amikor hozzáért, ijedten rebbent meg. Elmondta, hogy rosszul tűri az érintést. Hideg, akár a fagyi, amit kanalazott. Egy kehelyből ettek. Komoly kis Bohóc. És mégis olyan… szerető.
A drága hotel ablakából tiszta időben majdnem az egész várost be lehetett látni. A Bohóc szerint most olyan volt, mintha vattacukorba fojtották volna Budapestet. Csak bámultak kifelé. Cigire gyújtott. Megkínálta a Bohócot is, de nem kért. Aztán pezsgőztek. Ártatlan játék volt. Mint amikor nekiállt fésülgetni a lehetetlenül hosszú fekete hajat, hogy apró varkocsokat fonjon bele. Kókusz illata volt. Egymás hajában aludtak el, a nehéz ágytakarón. Ruhástul. Tisztán.
Másnap a várost járták. Kézen fogva, mintha apa és lánya lennének. Egyikőjük sem vágyott többre. Egy francia pékségben reggeliztek. Édesség. Nem mondta a Bohócnak, hogy szereti, félt, hogy összetörné, de egyik boltból a másikba húzta magával. A Bohóc azt mondta, hogy sosem voltak olyan drága dolgai, mint amiket errefelé lehetett kapni. Nem is vágyott rájuk. Eleinte visszautasított mindent, aztán hagyta, hadd kezelje úgy, ahogy akarja. Ahogy látta őt. Nem eviláginak, emberhez mérten túl tisztának, épp ezért elveszettnek, védelmezni valónak. Mint egy kisállatot, vagy még inkább egy játékbabát. Porcelán arcú, törékeny kicsi Bohóc…
A kirakatokat csodálták, azt játszották, hogy turisták. Megnéztek, megtapogattak, felpróbáltak mindent. Egy finom ezüstlánc aprócska rózsa medállal, melynek közepén, mint bársonykék csillag, apró kő fénylett. Olyan volt, mint a Bohóc szeme, amikor meglátta. Hiába tiltakozott, a vékony lánc, amit inkább csak sejteni lehetett, mint látni, mintha pókhálóból lenne, a nyakába akasztatott, a saját lánca mellé. Vékony nyaka volt, finom, fekete pihékkel a tarkóján, mire nehéz bársonyfüggönyként omlott a csillogó haj. Az érintés nyomán megborzongott, az ajkak ártatlan közeledésére pedig egész teste libabőrös lett. A Bohóc mindennél jobban szerette azokat a mediterrán formájú, különleges ajkakat.
Egy olasz étteremben ebédeltek. A Bohóc rajongott a tenger gyümölcseiért. És a fagyiért. Gyakran olyan volt tényleg, mint egy gyerek. Bohém, heves érzelmekkel, de mégis olyan hűvös, kimért és túlságosan okos. Lassanként szavakra sem volt szükségük a kommunikációhoz. Tökéletes lelkitársak voltak, egy nap után mintha már mindent tudtak volna a másikról, s képesek voltak megérteni egymást egy-egy villanásból, összenézésből, kézszorításból. Ebéd után visszatértek a szállodába. Papírt és tollat kerítettek és órákon át csak rajzoltak. Egy vonalat a Bohóc húzott, egyet ő, míg teljes nem lett a kép. Utána meséket írtak. Minden képhez egyet. A Bohóc nem szerette a happy endet, sem az idillt. Beteges, véres történetei voltak, amik általában halállal végződtek. Azt mondta, hogy nem szeret olyat leírni, amiben nem hisz. Ebben egyetértettek. Meg azt is, hogy azt sem hiszi, ami most történik. Nyílt tekintetéből azonban semmi fájdalmat nem lehetett kiolvasni. Csak a szokásos, méla boldogság játszott az arcán. Hideg, józan Bohóc…
A Bohócot azon az éjszakán is a karjaiban nyomta el az álom, de ő most nem tudott elaludni, csak kapaszkodott a törékeny kis testbe. A feleségére gondolt. Hogy mennyire szereti. És nem a Bohóc miatt fájta szíve, hanem hogy a családja nem lenne képes megérteni ezt a kapcsolatot. De hogy is várhatna el tőlük olyasmit, amire maga sem képes. Hiszen ő sem értette a Bohócot. Elég volt éreznie. Úgy, ahogy a Bohóc is érezte őt. De nem csak őt, hanem bármit, amit csinált. Érezte a mozgást, a zenét, a rajzolást, a verseket. Az egész életet. Talán ez tette őt olyan védelmeznivalóvá. Hogy egy érzéstömeg volt, tele értelemmel és megértéssel. Gyenge volt, de valahogy mégis fölötte állt a világnak, minta ő már megértett volna valamit, amire az emberek képtelenek.
Szegény kicsi Bohóc, milyen rettenetes lesz neki holnap reggel egyedül ébrednie.
