Ez a 144. bejegyzés. A 144 olyan varázsszám, mint a 31. Ómen. És busz...rohadt XVI. kerületi busz. Pénteken utaztam vele utoljára. Az első este volt, amikor fájdalmat álmodtam. Először csak felriadgattam. 6szor, 7szer, 8szor pörgettem álmomban végig ugyanazt a jelenetet. Részegen beszéltem. Butaságokat. Aztán sírtam és felriadtam. Utána már nem láttam képeket, csak a kietlen, névtelen sötétséget és azt a mardosó érzésegyveleget éreztem hozzá, amit a megálmodott párbeszéd alatt. Múlt éjszaka már alig jöttek képek, csak a sötét volt és az érzés. És ma, rajz órán félálomban kizárólag sötét és az az elviselhetetlen, belsőt szaggató fájdalom. Ennek visszhangja az utána egy órával alkotott 8 sor, amit olyan volt leírni, mint amikor egy sivatagban haldokló vizet kortyol. Az egész olyan volt, mint vasárnap este, amikor egy szál pulcsiban sétáltam kilométereken keresztül. De csak nem tudtam sírni.
Hogy miért van ez az egész? Nem tudom...talán kellemetlen a hidegzuhany, ami azzal a rádöbbenéssel jár, ami arra világít rá, hogy egy egyszerű játszma egyszerű és könnyű játékszere vagyok. That's a paingame...
Könyörgés
Névtelen, képtelen
fájdalom, s félelem...
Álmodok, képzelem,
de nem megy ébrednem.
Körmökkel két kezem
magamba véshetem,
ellened vétkezem.
Bocsáss meg, Istenem!
Régi és amúgy nagyon nem szép,
de csak ezzel tudok most szolgálni, bocsának :(
Na, léptem tanulni, mert néha azt is kéne...pfff.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése